Milyen merész erről írni, miközben 17 letöltőnél tartunk, igaz? 🙂

De nem… ezt a bejegyzést azoknak írom, akik már olvasták az első verziót, pontosabban a kéziratot. És persze azoknak is, akik majd elolvassák a véglegest, és felmerül bennük a kérdés.

Mert nagyon sokan kérdezték tőlem: „Lesz folytatás?”

Lesz.

Amikor 2015 végén megjelent a regény kézirata, még nem terveztem neki folytatást. Pontosítok: volt a fejemben egy gondolat, hogy lehetne trilógia, mert az divatos, sőt, akár elvártnak is tekinthető, de nem volt semmi ötletem rá.

A regény nem sorozatnak indult, és nem a folytatás határozta meg az eredeti történetet.

Akkor mégis miért?

Mert a történetnek csak az egyik fele lett elmondva a „2262”-ben.

Egy kedves barátom egyébként azt kérdezte a kézirat elolvasása után, amikor felvetettem neki, hogy folytatnám, hogy minek? Hiszen így kerek a történet.

Részben igaza volt, még akkor is, ha a kéziratnál jó pár olyan rész homályban maradt, amit a végleges változatra már tisztáztam.

Mégis kell a folytatás,

pontosan a történet másik fele miatt. És azért, mert ez is meg akart születni.

Miután a 2015 végi, karácsonyi ünnepek után, a maradék bejglivel töltve lelkesen fürödtem az olvasói visszajelzésekben, rájöttem, hogy hiányzik valami.

Az alkotás.

Ezért leültem, és december 30-án (ez valami tudatalatti vonzódás lehet) leírtam ezt:

– Az ott mi?

– Ez a páncélja széle, látod? Kicsit éles, de csak azért, hogy meg tudja védeni magát az állatok ellen – felelte büszkén, magát kicsit kihúzva a kisfiú.

– Az enyémnek miért nem éles? – kérdezte bosszankodva a kislány.

– A tiéd másfajta. Ez különleges – mosolygott diatalittasan a kisfiú.

– Az enyém is különleges, látod? Ennek meg ezüst van a páncélján! – vágott vissza dacosan a kislány.

Az ajtó ekkor nyílott ki. A gyerekek odakapták a fejüket, és látták, ahogy a kislány anyukája ott áll az ajtóban, derékra tett kezekkel.

– Angram! Elia! Nem szólok még egyszer. Mars lefelé! – szólalt meg álcázott határozottsággal, ami éppen elég volt arra, hogy a gyerekek összerezzenjenek tőle, és elfelejtsék a pillanatokkal korábbi versengést.

– De anyu! Ne még… – nyújtott egyet a kislány a hangján. – Még maradjunk!

– Nem, kislányom! Holnap iskola, és még nincs kész a leckéd. És Angramnak sem. – Az anya kérlelhetetlen volt.

– Jó, akkor… megyünk – válaszolta csalódottan a kislány. – Szia Angram.

– Szia… – mormogta a kisfiú, szintén csalódottan.

– Holnap majd folytatjátok. Angram, gyere, kísérj le minket – mondta Elia anyukája, még mindig határozottan.

– Megyek… – dünnyögte a kisfiú, majd kelletlenül felkelt a földről, és követte a többieket a lépcső felé.

De aztán jött az újév, és inkább „fürödtem” még kicsit.

Mert olyan jó volt a statisztikákat nézni, és a dícsérő kommenteket olvasni. Én is emberből vagyok… 🙂

A következő 1 hónapban nem nyúltam a folytatáshoz. Kicsit reszelgettem még a 2262-t, olvasgattam mást, néztem a statisztikákat, és vártam valamire. A sült galambra.

Arra viszont egyszer már rájöttem, hogy az nem fog magától jönni, és meg kellett győznöm magamat arról, hogy eleget pihentem már, és ideje felvenni a tollat – vagyis, a billentyűzetet.

2016. február 6.

Ekkor álltam neki a folytatásnak. A szokásos módon: munka mellett és hétvégente. Teher alatt nő a pálma.

Most okosabban csináltam: írtam, de előtte és közben terveztem is, és vezettem a jelenetek Excelt, írtam a karaktereket jellemzőkkel, és az egészet sorvezetőnek tudtam használni.

Így könnyebb volt, de nehezebb is. Az első résznél nem kötött semmi, itt viszont igen. Ott ki kellett dolgoznom a karaktereket, itt viszont a főbbek már készen álltak. Ott szabadon írhattam, de itt már komolyan igazodnom kellett.

Ez egyébként még azelőtt volt, hogy jártam volna tanfolyamra, bár ez a kéziratnál nem annyira számított – oké, munkát spórol vele az ember, ha már elsőre jó az írás, de egyszer olvastam egy írástanító könyvben, hogy a kéziratot nem piszkáljuk, mert az első leirat szent. Benne vannak az akkori érzések, szándékok, és mindegy, hogy milyen a nyelvezet, a „kreatív üzemmód” terméke pótolhatatlan.

Így a második részt nem javítottam vissza írás közben. Csak leírtam.

2016. július 17.

Ekkor fejeztem be. Vagyis: ekkor hagytam abba – de legalább már a végén. Megint belefeledkeztem az írásba, és közben nyár lett. És megint elhanyagoltam a családot.

De még nincs kész. Érzésre olyan 70%-os.

Cserébe 181.688 szó. Azaz, 35%-al hosszabb az első rész végleges változatánál. Ez baromi hosszú. Faragni kell belőle.

Mikor folytatódott az írás?

A második részé semmikor. Ősztől már az első részre koncentráltam, és idén is azt írtam újra.

A folytatáshoz 11 hónapja nem nyúltam. Még csak újra sem olvastam. Nem is tudom, milyen minőségű.

Azért… lesz belőle valami?

Lesz.

De most a 2262 van terítéken. És megint szeretnék egy kicsit „fürdeni”… 🙂

És a családdal foglalkozni.

(Ha nem kell háromszor újraírnom, és be tudom tenni a munka mellé, vagy a helyére, akkor év végére kész lesz. Ha nem, akkor jövő tavaszra.)