Eszter 1


– Nyisd ki!!!

Az alvó férfi először összerezzent, majd a bejárat felől érkező újabb kopogásra felugrott a kanapéról, és kábán az ajtóhoz tántorgott.

– Te… te vagy az, Eszter? – suttogta hangosan kifelé, félig még öntudatlanul. – Ne kiabálj! Alszik a gyerek…

– Mégis ki a faszom lenne, Imre? A télapó? – válaszolt a részeg nevetésbe fúló női hang a túloldalról. – Nyisd már ki, te idióta barom! Valahol elhagytam a kulcsom…

A retesz hangja után az ajtó kinyílt, és a felesége állt előtte: napszemüvegben, fehér izompólóban, kócos hajjal, erősen rágózó szájmozdulatokkal, és az összetéveszthetetlenül életunt fintorával – ezúttal alkoholos jókedvvel vegyítve.

– Na? – tett egy lépést Eszter az ajtó felé. – Bemegyünk végre, vagy idekint tartunk gyűlést?

Imre félreállt, a nő pedig egy széles vigyor kíséretében megindult befelé. Mellé érve megveregette a férfi vállát, aztán még meg is pofozgatta, mint valami gyereket.

– Jól van már, na – csitította tovább a férfi –, csak halkabban! Anna már rég alszik. Tudod, hány óra van?

– Leszaromhányóravan, baszod! – kacagott a nő, szándékosan hangosan. – Buliztam és kész, passz! – Majd elvágódott a kanapén, bakancsos lábait a párnára dobva. Oda, ahol percekkel azelőtt Imre feje pihent.

– Ne már, kérlek… ne légy ennyire alpári.

A nő viszont tovább röhögött, sőt, az egyik lábát kicsit megemelve el is eresztett egy recsegőset, amitől csak még hangosabban kezdett nevetni.

– Szánalmas vagy…

– Te meg egy impotens balfasz! – kacagott tovább.

Imre először nem mozdult, de aztán mégis kibukott belőle egy halk megjegyzés:

– Tudom, bezzeg Anna apja…

A nő ettől azonnal kijózanodott.

– Attila?! Ő legalább megdugott rendesen! Mellesleg aljas vagy, hogy ezzel jössz.

– Mást se tudott, csak azt. Aztán jól ott is hagyott – húzta ki magát a férfi. – Én meg felneveltem a lányát. Ami neki 2 perc volt, nekem egy évtized…

Eszter halántékán kidagadtak az erek az idegességtől.

– Gondolom most jön az, hogy nem is szeretlek… – nézett a nőre.

– Baszd meg, Imre! És igen: nem szeretsz. Nem is érzel…

– Most pedig az apád következik… – folytatta unottan.

– Ő legalább szeretett! – ordított vissza a nő. – Az egyetlen!

– Kár, hogy alkoholista volt, és imádta verni a bátyáidat. Ja, és végigdugta a fél testületet. A nagybetűs példakép: a rendőrkapitány úr!

Eszter már remegett. Ökölbe szorította a kezeit, és próbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjon.

– Te szemét állat! Már halott! Mégis, hogy merészeled?! – kapkodta a levegőt, miközben egyre jobban belelovallta magát: – De ő… ő legalább értett a nőkhöz!

Imre elmosolyodott.

– Azokhoz én is értettem. Aztán mégis egy ilyen elbaszott rendőrnő jutott.

– Jól mondod: csak értettél! Múlt idő! És ezt kaptad, mert ezt választottad! – vágott vissza először Eszter, de aztán elhallgatva fordult maga elé.

Csend lett. A férfi is leült lassan, és bambán nézni kezdte a feleségét, mint aki már megbánta, hogy rátámadt.

– Ne aggódj, nem kell már sokáig elviselned ezt az elbaszott rendőrnőt… – törte meg a csendet Eszter kimért hangja. – El foglak hagyni, Imre.

A férfi szemei erre kikerekedtek, de egy pillanattal később újra elmosolyodott.

– Dehogy fogsz te elhagyni, babám. Nincs még egy férfi a Földön, aki el tudna viselni…

Eszter arcán valami közönyös nyugalom tükröződött.

– Ezt most nagyon eltaláltad, te kis pöcs – sóhajtott. – Tudod, merre jártam ma este?

– Gondolom megünnepeltétek, hogy valamelyik agyhalott kollégád elfogott egy rablót. Vagy, hogy megint összetörtetek egy rendőrautót.

– Először igen – bólogatott, majd gondolkodás nélkül kimondta: – Aztán meg a szeretőmmel voltam.

A férfi hangosan, erőltetetten nevetett fel. Végig a felesége arcát fürkészte, de csak elszántságot látott rajta. A nevetése lassan elhalt.

– Bizony, Rómeócska, szeretőm van. És olyat kapok tőle, amit tőled soha. Sőt, senkitől! Még Attilától sem.

Imre nyelt egyet.

– Hát jó, Júliácska – szólt higgadtan, elmosolyodva. – Akkor ez egy ilyen este. Nekem is van szeretőm.

Eszter arca először eltorzult, de aztán egy mély levegővétellel megrázta magát, és magára erőltetett egy vigyort.

– Csak nyugtass meg, hogy neked is nő. Bár… a férfin sem lepődnék meg.

Imre arca lefagyott.

– Is?! De hogy…? Nő? – Ennyit tudott csak kipréselni magából.

– Igen, Rómeó: a nők jobban bejönnek. Sokkal jobban. Bár ezt egy erőszakos barom és egy impotens, érzékelten fasz után nem is csodálom.

– Szórakozol velem, ugye?

– Nem. És nem ő az első. De az első komoly – maradt higgadt, a végén még oda is szúrva egyet csilingelő hangon: – Na és a tiéd kicsoda-micsoda? Mesélj róla!

Imre lehajtotta a fejét, és a kezébe temette az arcát, mint aki nagyon vívódik.

– Egy kolléganőd – dobta oda sejtelmesen, fel sem nézve.

Eszternek hirtelen minden izma megfeszült. A szája is egészen elvékonyodott, ahogy formálni próbálta a szavakat:

– Képes voltál…? Te aljas, mocskos, szemét állat!! – fakadt ki teli torokból. – Tudtam, hogy az a kis kurva Nati nem véletlenül sündörög annyit körülötted!

– Nem-nem… – nevetett fel most a férfi, majd egyre csak jobban nevetett. – Katalin az.

A nő arca az utolsó szavaktól teljesen megfagyott. Kiüresedett, önmagát kereső tekintete a semmibe meredve állt meg, és csak lassan fordult Imre felé, aki először még tovább nevetett, de aztán rá is kiült a felismerés.

– Neked… is? – nyökögte halkan.

A nő csak bólogatott, miközben mindkét szemében megjelent egy-egy könnycsepp.

– De… de… – próbálkozott tovább a férfi, értetlenkedő arccal. – Miért?

Eszter csak a fejét rázta, miközben a könnyek már elborították az arcát.

– Emlékszel – nyelt egyet – amikor először találkoztunk?

Imre alig észrevehetően bólintott. Halkan válaszolt:

– Ő mutatott be minket egymásnak. Ráadásul ugye először vele randiztam, de aztán nagyon nem illettünk össze. És emlékszem, amikor a randink végén mondta, hogy van egy barátn…

Több hang nem jött ki a torkán. Az arca falfehérre váltott.

– Ti… randiztatok…? – préselte ki magából a nő. – De ezt miért nem…?

A férfi csak csóválta a fejét.

– Te… te… te… bassza meg, te vagy az!! – csattant fel Eszter. – A macsókrapek! A titkos szerelme, aki végül mást választott helyette! Akiről még mindig, azóta is egyfolytában beszél…

A férfi tehetetlenül, lehajtott fejjel ült, mint aki nem akarja elfogadni a nyakába zúdult valóságot.

– De hogy? Mégis, hogyan?! Hogyan tudta ezt így…?! Úúúúristen! – száguldott végig a felismerés a nő agyán.

Szavak azonban már nem hagyták el a száját; a csend vette át helyüket. A mély, dermedt csend, amiben csak a gondolatok cikáztak.

– A keresztanyuról beszéltek? – szólalt meg a messzi távolból, a nappali ajtaja felől Anna álmos, riadt hangja.

 

1 csillag 2 csillag 3 csillag 4 csillag 5 csillag  (1 értékelés, átlag: 5,00)
Kérem, értékelje!
Loading...

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Egy kis gondolat “Eszter