Tegnapelőtt


/ Mikrovalóságok III. /

 

Lark megtörölte a védőszemüvegét, és rögtön ellenőrizte, hogy az újabb lökéshullám nem okozott-e kárt a ruhájában. De nem: az sértetlen volt.

Felkelt a homokból, leporolta magát, már amennyire értelmét látta, majd újra elindult a torony felé. Fáradt volt már, és mélyen belül nem is akarta ezt csinálni, de még nem tudta feladni – hiába nem találkozott egyetlen élő lélekkel sem azóta, hogy elindult. Egyszerűen dolgozott benne valamiféle túlélési ösztön. Vagy a remény.

Pedig realista volt. Az ő órája is ketyegett a sugárzás miatt: a haja napokkal korábban kihullott, és már az is örömet okozott neki, ha egy falat összeszáradt kenyérdarabba nem tört bele a foga. Vagy nem köhögött fel vért. Sokkal egyszerűbb lett volna feladnia.

Ő a „szerencsések” közé tartozott. Lent volt a műhelyében, amikor az első robbanás történt, ráadásul éppen ott hevert a sugárvédelmi öltözet is az egyik asztalon, amit a sógora tukmált rá napokkal korábban, a háború kitörésekor. Akkor csak legyintett rá, hogy gyorsabban szabaduljon tőle, de aztán mégis hasznosnak bizonyult – még akkor is, ha ezzel csak késleltetni tudta az elkerülhetetlent.

Azt viszont nem értette, hogy mi okozza azokat a rendszertelen lökéshullámokat még mindig. Amikor az egész elkezdődött, a rádióban többször is elmondták, hogy minden földrész érintett. Igaz, az adás megszűnésével már nem jutott újabb hírekhez, de akkor sem volt semmi értelme tovább bombázniuk – minek, ha minden elpusztult?

De inkább nem is gondolkozott ezen, csak folytatta az útját. Végül is, nem a gondolatok vitték előre, hanem a lábai. Igaz, azok sem sokáig: alig néhány lépés után egy újabb lökéshullám terítette le.

Ez a mostani viszont olyan erős volt, hogy azonnal fehér fénybe borított mindent.

 

– Visszatért! – hallotta valakinek a kiáltását a távolból, és amikor kinyitotta a szemét, erős, koncentrált fény vakította el. – Uram, hall engem? – hajolt fölé egy meglepően tiszta, ápolt, egészségesnek tűnő férfi.

Csak a fejével tudott bólintani.

– Tudja, mi történt magával? – jött a következő kérdés.

Megrázta a fejét.

– Kórházban van. Balesete volt. Felrobbant valami a műhelyében…

Nevetni akart a meglepetéstől, de ez fájt. Még a mozdulat is.

– A bom… ba? – hörögte sípolva. – Ma… maguk… miért nem…?

A felette álló férfi erre elfordult, és odasúgott valamit a mellette szobrozó, fehér köpenyes nőnek, aki azonnal elsietett.

– Nyugodjon meg! Már biztonságban van. Próbáljon lazítani! – fordult vissza hozzá, majd a fejével az asztal túlsó sarkánál álló, másik nő felé biccentett, miközben folytatta: – Most kap fájdalomcsillapítót. Pihennie kell. Már az is csoda, hogy egyáltalán beszélünk.

– Mi…? – próbált kommunikálni a férfivel, de aztán végigfutott rajta egy melegséget adó, könnyed érzés.

 

A narancsvörös porfelhőben újra látszott a torony. Nem értette, mi történt az imént, de örült annak, hogy vége. Inkább nem is kereste az okát: biztos a sugárzás.

Felkelt, és újra elindult. Már tényleg közel járt, és ha végre elérné a tornyot, körülnézhetne odafentről, aztán pedig… de ezt még át kellett gondolnia.

Ahogy lassan lépdelt előre, a hatalmas, vas szerkezetű, középen félbetört építmény egyre közelebb került hozzá. Idővel már az oldalán felfutó, hiányos létra is látszott. Itt, a torony környezetében nyoma sem volt senkinek. Még csak holttesteknek sem. Ezt furcsállotta.

Ahogy odaért a létrához, rögtön mászni kezdett felfelé. Óvatosan vette a fokokat, és közben végig abban bízott, hogy most nem fog érkezni újabb lökéshullám.

Amikor felért, fellélegzett. Bár csak néhány kilométerre látott el a portól, de legalább végre egyben látta a környezetét. Egy széles, kiszáradt folyómeder húzódott előtte, és épületromok, minden irányban. Próbált kivenni valami tájékozódási pontot, de még azt sem tudta, hogy egyáltalán hol van.

Csalódott volt, mert tényleg nagyon reménykedett a toronyban. Pontosan ő maga sem tudta, hogy miért, de amióta előző nap a tisztább időben megpillantotta a sziluettjét, a kiutat látta benne. A megmenekülést remélte tőle – valahogy.

De nem jött be. Lemondóan sóhajtott egyet, majd visszatért a létrához, és megindult lefelé. Azon gondolkozott, hogyan tovább, és hogy van-e értelme még tovább mennie, de a keserűség óvatlanná tette, és az egyik pillanatban a rossz lábára helyezte át a testsúlyát, amikor az még nem érte el a következő fokot – merthogy az hiányzott.

A zuhanást tisztán érzékelte, de a végén mégsem érzett fájdalmat – csak a reccsenést hallotta. Azután jött csak a fájdalom, hirtelen, mindkét térdébe belehasítva.

Ahogy letörölte a szemüvegére felverődött port, egyből a lábain szétszakadt öltözeten állt meg a szeme, ahogy áttépték a lábszárcsontjai. Hegyesen meredtek az ég felé, mintha nem is a részei lettek volna. Pánikolni akart, de alig kapott levegőt. Ekkor vette csak észre, hogy a mellkasából egy hegyes acéldarab áll ki. Most már az is fájt.

 

– Fibrillál! – hallott újra egy hangot, amit hamar felismert: az előző férfi volt az. A tiszta, ápolt arcú. – Adja már azokat a tappancsokat, ki kell ütnünk! Hátra!

Újabb lökéshullám. Még mindig ott meredt az a hegyes acél. A tövénél vér folydogált. Egészen piros, szinte rémisztően. De talán elég gyorsan végez vele.

– Emelje! – ordított a hang a távolból.

Megint egy lökéshullám. A torony… nem is olyan magas.

– Még! Így elveszítjük!

Már nem fájtak a lábai. Az a hegyes acéldarab is egész barátságosan csillogott.

– Maximumra! – szelte át a tudata határát a hang.

A lökéshullám most egyszerre villant a fejében és az érzékszervein keresztül. Fényesség vette körül, és valahogy most nem félt. Könnyűnek érezte a testét, és gyengéden lebegett a fényes szoba és a szétbombázott, vörös porban úszó világ között. Már csak mosolyogni tudott.

 

– Megint elállítottad! Növeld már meg annak a szerencsétlen határváltozónak az értékét, mert ez a szar csak inog itt a két valóság között. Állítsd be normálisan, a ciklusnak megfelelően! Ahogy eddig volt! Direkt játszol vele, Sat?

– Jól van, na, csak… így sokkal érdekesebb. Unom már ezeket a vozikat. Végignézzük a sok baromságot, de minek? A múltkori is csak azután lett vicces, hogy a nyanya mindent elveszített, mi meg leszállóágba toltuk a sorozatát. Erre mit csinál? Tovább reménykedik! Ez a Lark meg… szerencsétlen, azt sem tudja, hol van. Ez így jobb! Nem is értem, te miért azokat a tök unalmas, eredeti változatokat akarod nézni…

– Beteg állat vagy, Sat, vágod? Nem elég, hogy letolod bétába, még átvezeted rajta a későbbi emlékvalóságát is? Ez kínzás! Ő egy élő ember volt!

– Hagyd már abba, Tig! Az volt, de ezek már csak szimulációk. De tudod mit? Akkor csináld te! Én a régi filmeket amúgy is jobban élvezem, azokat legalább rendes emberek csinálták, ezek meg… nyomorult és unalmas élettörténetek.

– Ez van! Csak ne szórakozz vele! Nekem tetszett az eredeti felállás. Miért zavar ez téged? Fáj a normális élet? Csak mert nekünk nincs, legyen mindenki őrült, csináljon őrültségeket, és érezze magát szarul? Meg szivassuk? Minek?! Állítsd vissza úgy, ahogy volt, és hagyd békén! Utána csinálhatsz valakiből valami rövidet, nem szólok bele, de ez most már menjen végig normálisan!

– Jól van, na… már szórakozni se lehet? Inkább kimegyek a vetítőbe, és megnézek egy filmet. Te meg nézd végig ezt az unalmas szart, aztán majd bökj meg, ha enyém a program.

 

– Larssen, ébresztő! A héten már másodszor! Igyon több kávét, vagy nem érdekel, de ez egy munkahely! Aludjon otthon, vagy ki fogom rúgni! – rezzent össze a hozzá odalépő férfi hangjától. Csak az ápolt körmeit látta, ahogy megkocogtatták mellette az asztalt, de a hangjáról azonnal felismerte.

Felemelte a fejét: az íróasztalán feküdt, az ablak mellett. A távolban az Eiffel-torony állt, a monitorja sarkában pedig 14:12-t mutatott az óra. A képernyő többi részét beborító programkód sorai között ott villogott a kurzor. De nem volt kedve hozzá. Annyira száraz.

Inkább arra gondolt, amit tegnapelőtt talált ki. Az új történet. A poszt-apokaliptikus valóság, ahol a túlélők mélyen a föld alatt, burkokban élnek, és ingerek híján azzal szórakoztatják magukat, hogy valóság-szimulációkat futtatnak a szuperszámítógépeiken. Ez sokkal jobb volt, mint az Eiffel-toronyra néző iroda.

 

1 csillag 2 csillag 3 csillag 4 csillag 5 csillag  (1 értékelés, átlag: 4,00)
Kérem, értékelje!
Loading...

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.