Urna


/ Mikrovalóságok II. /

 

– Ötven, igen, újra a hölgy a negyedik sorban! – hadarta hangosan az árverés kikiáltója, miközben Margaret már izzadtra szorongatta a kezében lévő cetlit, amin a saját száma állt: a 17-es.

– Ötven előőőőször… – emelte fel egy lélegzetvételnyi idő után a kalapácsot a pulpituson álló férfi, még egyszer végigpásztázva a tömeget. Csak az idősebb nő nézett vissza rá, magasba tartott kézzel, izgatottan. – Máááásodszor…

Margaretet már csak egyetlen szó választotta el élete első licitjének megnyerésétől.

– Éééés harmadszor! – sújtott le a kalapács. – Elkelt 50-ért… a 17-esnek.

 

– 327-es számú – lépett oda a szólításra az átvevőablakhoz az esemény végén, kezében a pontosan kiszámolt összeggel. – A 17-es vagyok.

– Igen, lássuk csak… igen… egy ismeretlen eredetű váza – válaszolta gépiesen a rácsozott üvegablak túloldalán ülő fiatal nő. – 50 dollár lesz.

Margaret azonnal az ablak alatti nyíláshoz tette a pénzt, mellé pedig a cetlit a számával. A hölgy átvette a bankjegyeket, kétszer is megszámolva, majd beírt valamit a gépbe, ami nyomtatott egy bizonylatot.

– Az átvevő részlegen tudja átvenni – nyújtotta át az ablak alatt, most először nézve Margaret szemébe. – Következő!

 

– Nnna! – tette fel Margaret a vázát a kandalló fölé alig egy órával később. Még hátra is lépett egyet, hogy megcsodálhassa.

Ekkor csengettek. Felkapta a fejét, és azonnal meg is indult a bejárat felé, de útközben azért még belepillantott az előtér egész alakos tükrébe, megigazítva a haját, hogy aztán széles mosollyal nyithassa ki az ajtót.

Az ajtóban egy fiatal nő állt.

– Na végre már, Ingrid – köszöntötte gyorsan, majd a kezénél fogva egyből be is húzta a házba. – Azt hittem, már sosem érsz ide.

– Szia neked is, anya! Mi volt ennyire fontos, hogy azonnal ide kellett jönnöm?

– Gyere, gyere… hadd mutassak valamit – indult meg a nappali felé. Ingrid követte, de közben végig gyanakvóan figyelte.

A kandallóhoz érve büszkén mutatott a vázára.

– Ez az!

A lánya értetlen arcot vágott.

– Igen, látom. Egy urna… és?

– Urna?! – csattant fel Margaret sértődötten. – Az urnák nem is ilyen magasak… és nem is ilyen elvékonyodó a nyakuk. Nézd csak meg apádét! – mutatott a kandallópárkányon álló másik, klasszikus formájú urnára.

Ingrid megvonta a vállát.

– A vázák meg nem ennyire alacsonyak… és ritkán van fedelük, anya.

Margaret a kezébe vette szerzeményét, és csalódottan körbeforgatta.

– Ezt eddig észre sem vettem. De akkor is inkább váza… nem?

– Az igaz, hogy amikor apáét választottuk ki, nem láttunk ilyeneket – nyugtatta meg a lány. – De miért is hívtál?

Az anyja ettől még jobban megsértődött.

– Hát… ezért. Aukción voltam, és…

Ingrid elvörösödött.

– Ó… én… nem tudtam, hogy ez az… bocsánat!

Margaret már vigasztalhatatlan volt. A lánya odalépett hozzá, és átkarolta a vállát.

– Egyébként nagyon tetszik. Tényleg szép, anya!

Egy szomorú pillantást kapott érte.

– Ez tényleg… urna?

Ingrid csak bólintott.

– Csak ott az aukción – folytatta Margaret – vázát mondtak, és valahogy annyira vonzott, mintha… nem is tudom. Annyira magaménak éreztem…

A lány megértően bólogatott, de nem szólalt meg.

– Tudod mit? – csillant fel Margaret szeme. – Tudom, hülyeség, de ha… – nyelt egyet – ha én is meghalok… nem lehetne ez az urnám?

Ingrid megrökönyödött a szavaktól, miközben lassan egy nyomasztó érzés szállta meg. De még ekkor sem reagált: helyette inkább kivette az anyja kezéből az urnát, és alaposabban szemügyre vette.

– Tényleg finomak a mintái, még a fedelén is – állapította meg, majd rövid feszegetés után kihúzta az urna szájából a kupakszerű fedelet.

Hangosan nevetett fel:

– Te, ez már foglalt!

Margaret azonnal visszavette, és ő is belenézett: az urna nagyjából félig volt töltve hamvakkal. Ettől zavarba jött.

– Akkor ezért volt olyan nehéz – hebegte. – De hogy… hogy nem vettem észre?

– Gondolod, hogy érdekelte őket, mit adnak el? – legyintett Ingrid, majd izgatottan vizsgálni kezdte a kezében lévő fedél belsejét. – Ebben nincs semmi felirat. A tiédben?

Margaret a komódhoz ment, hogy felvegye a szemüvegét, majd az ablakhoz lépett. Addig forgatta az urnát, amíg a hamvak alól elő nem bukkant egy apró betűkkel írt szöveg, amit lassan, szájával némán formálva a szavakat olvasott ki.

A végén felemelte a fejét, és halálsápadt arccal nézett a szoba közepén álló lányára.

– Na, mit láttál? – nevetett fel zavartan Ingrid. – A saját nevedet?

Margaret nem szólalt meg. Csak az egyre távolibbnak tűnő, kísértetté fagyott arca válaszolt egy bólintással.

– Oké, anya, ha-ha-ha! Jót kacagtam! – próbálta a lány harsánysággal elhessegetni a fokozódó ijedtségét, miközben odalépett az ablakhoz, és a kezébe vette az urnát.

Dacosan, reménykedve forgatta körbe, amíg a belsejében meg nem találta az apró, fekete betűket. Könnyeivel küszködve, lassan olvasta össze:

„Anya, teljesítettem a kívánságod. Nyugodj békében: Ingrid”

 

A telefonjának távoli csörgése rántotta vissza a nappali üres valóságába. Gépiesen vette fel, kezében még mindig az urnát szorongatva.

– Na végre már, anyu! Hol vagy? – hallotta a vonal túlsó végéről a fia vékonyka hangját. – Már rég vége az edzésnek. Apunak kellett értem jönnie…

Egy férfihang vette át a telefont.

– Ingrid, megint anyádék házában vagy? – szólt bele feszülten, de aggodalommal a hangjában. – Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, igaz?… Semmi baj, maradj ott, érted megyünk! – Azzal megszakadt a vonal.

Csend lett. Csak egy fájdalmas, mély sóhajtás hallatszott, és aztán a parketta nyikorgása, ahogy a fiatal nő a kandallóhoz ment, és visszahelyezte az urnát a párkányra, a másik mellé.

 

1 csillag 2 csillag 3 csillag 4 csillag 5 csillag  (1 értékelés, átlag: 4,00)
Kérem, értékelje!
Loading...

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.