Tar-Tar és barátai 2


/ Mikrovalóságok IV. /

 

Tar-Tar egy kis manó, aki egy magas fa odvában él. Az ő valósága mégsem az odú, vagy a fát körülvevő erdő, mert Tar-Tar nem az emberek hétköznapi valóságát éli. Ő egy saját, különös világot érzékel, amiben csak ő és a barátai léteznek. A barátai, a számok.

Tar-Tar meghatározott céllal született, még valamikor az idők kezdetén. Az ő feladata eldönteni, hogy egy-egy barátja felbukkanásakor beengedi-e azt az emberek valóságába, vagy pedig távol tartja onnan. Bevett szabályrendszere nincs erre: a döntés valahonnan rajta kívülről, egyfajta sugallat formájában érkezik.

A felelősség viszont az övé, ezért véresen komolyan veszi a feladatát. A hosszú évek alatt számtalan barátját kellett megkérnie, hogy tartsa távol magát az emberek világától, mert ha ott és akkor belépne oda, azzal csak az állandóan jelen lévő, romboló erőket támogatná. A megérzése pedig minden esetben csalhatatlannak bizonyult – még akkor is, amikor úgy látszott, káoszt okoz egyik vagy másik barátja beengedésével, az idő mindig őt igazolta, és az átmeneti káosz hosszabb távon felvirágzást hozott.

Egy nap azonban történt valami, és nem érkezett újabb barát. Tar-Tar hosszan, türelmesen várt, de idővel érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Korábban még sosem fordult elő ilyen, és ahogy teljesen egyedül maradt, lassan egy eddig ismeretlen érzés kezdett eluralkodni rajta.

Félt.

 
 

Tar-Tar

– Ide nézz, főnök! – kiáltott fel egy húszas éveiben járó szikár, sárga mellényes férfi, miközben valamit felemelt a földről.

– Mutasd! – vette ki a kezéből a hozzá odalépő, középkorú férfi, akinek védősisakja alól göndör fürtökben kandikált kifelé rőtvörös haja. – Hol találtad?

A fiatal férfi a mellette elnyúló, frissen kivágott fa egyik felső ágának tövére mutatott.

– Ott, a tetejénél! Az odúból eshetett ki. De hogy került ilyen magasra?

– Fogalmam sincs – forgatta körbe a kezében az idősebb a fából készült babát. – De olyan, mint valami gyerekjáték. Jó réginek tűnik.

A fiatalabb helyeslően bólogatott.

– Hát, a fa is elég régóta itt állt… – nézett végig a hosszú törzsön.

Az idősebb csak hümmögött egyet, majd zsebre vágta a babát.

– Folytassátok! Azok a fák estére mind vízszintesben legyenek!

A fiatal férfi kihúzta magát, majd intett a többieknek.

 

– Tetszik?

A göndör, vörös hajú kislány fülig érő mosollyal ült az ágyban, a viharvert baba szemek nélküli fejét bámulva.

– Igen, apu, nagyon! De ki ő?

A férfi sóhajtott egyet, majd halkan belekezdett.

– Ő itt Tar-Tar! Egy nagyon különleges manó…

A kislány szemei kikerekedtek, és feljebb emelkedett az ágyban.

– Nana! Késő van már! Elmesélem, de csak akkor, ha lefekszel.

Egy pillanattal később már csak a göndör tincsek, két csillogó szem, és egy mosolygós száj látszott ki a takaró alól. És persze Tar-Tar gömbölyű feje.

A férfi végigsimította a kislány homlokát, majd meg is puszilta. Aztán belekezdett:

– Tar-Tar egy másik világban él. Ő nem olyan, mint mi, emberek, mert az ő világában csak a számok léteznek. Ők Tar-Tar egyetlen barátai.

A takaró felől halk, de gyors szuszogás hallatszott.

– A barátai pedig gyakran meglátogatják Tar-Tart. Nélkülük nagyon magányos lenne, ők viszont mindig felvidítják, mert mindegyikük egy történetet hordoz magában, amit elmesél Tar-Tarnak…

A szuszogás közben egyre lassult, ahogy a férfi folytatta a mesét. Hamarosan egy hosszú, mély sóhaj jelezte, hogy a mese végére értek. A kislány elaludt.

 
 

Valóság

– Mik a céljaink? – kérdezte halkan az idős, ősz hajú férfi, ahogy lassan botorkált a széles, magas csarnokban.

– Megértés, felfedezés, újrakezdés! – vágta rá vidáman a körülötte szaladgáló, tízes éveinek második felében járó fiú.

A fiú tekintetét azonban valami egészen más kötötte le. Az út két oldalán magas, dús lombú fák sorakoztak sűrűn egymás mellett, közöttük alacsonyabb, éppen termő gyümölcsfákkal, az előterükben pedig rendezett zöldség-ágyásokkal. Hátrébb egymás feletti tálcákban gombák növekedtek.

– Helyes, fiam! – bólintott elismerősen a férfi, aki úgy festett, mintha már jócskán elmúlt volna száz éves. Arcát milliónyi ránc borította, a homlokának barázdái pedig sok évtizednyi meggyötörtséget rejtettek. – És mi a te életed célja?

A fiú egyből rávágta:

– A szolgálat!

– Bizony, Tom! És fontos, hogy ezt meg is értsd! – mormogta a férfi, miközben a csarnok túlsó oldalán álló, masszív ajtóhoz értek.

Az ajtón a következő állt: B-H szektor, alatta pedig az, hogy Keltető.

– Ide megyünk? – toporgott az izgatottságtól a fiú. – De hisz nekem már ebbe a szektorba sem lett volna szabad bejönnöm!

A férfi csak hívón biccentett a fejével, miközben a hermetikusan lezárt, vastag ajtó lassú szisszenéssel kinyílott előttük. A mögötte található fertőtlenítő kamra után bejutottak a belső, nagy terembe, ahol bal kéz felől a padlótól a plafonig érő, méter széles sorokban az oldalukon üveggel borított, koporsószerű kapszulák sorakoztak egymás felett.

– Hűűűű! – kapkodta a fejét a fiú, benézve a sorok közé is. – Mi ez a hely? És miért jöttünk ide?

Az idős férfi sóhajtott egyet, majd megköszörülte a torkát, aztán fennhangon folytatta: – Rhea, melyik Tom kapszulája?

A fejük feletti hangszóróból megszólalt egy női hang:

– D sor, középső. Alulról a harmadik.

– Köszönöm, Rhea! – válaszolta az idős férfi, majd elindult a jelzett sor felé.

Tom nem értette, mi történik. Az öreg időközben befordult a negyedik sorba, és mire odaért hozzá, már az egyik kapszula oldalán álló kijelzőt nyomkodta, egészen közel hajolva hozzá.

– Apus… Miért kérdezted Rheától, hogy melyik az én kapszulám? És egyáltalán, hol vagyunk?

A férfi a kijelzőre mutatott.

– Olvasd el, fiam.

A fiú odahajolt, és leolvasta a feliratot: T-2A8ED3F5/37/H. Alatta egy számláló számolt visszafelé, ami éppen 3 nap 1 óra 4 perc 21 másodpercet mutatott.

– De… ez mit jelent?

A férfi lehajtott fejjel állt, és láthatóan próbálta összeszedni a gondolatait.

– A T a neved, a Tom első betűje – kezdett bele végül halkan. – A mögötte álló számsor az egyedi azonosítód, ami szerint te – gondolkozott el egy pillanatra – a 714.003.445-es számon nyilvántartott emberi egyed vagy.

A fiú meglepetten nézett.

– Ezután a példányszámod következik. Te vagy a 36. egyed a sorban, ő pedig itt bent a 37. klón példány belőled. – Ezután megnyomta a kijelző alatti zöld gombot, amitől annak sötétített üvege áttetszővé vált, felfedve a benne fekvő illetőt. – Az utolsó betű, a H pedig a klónozás során alkalmazott génkezelési szabvány verzióját jelöli. Te, vagyis a mostani példányod még az F változat alapján készült, de mivel a G is zsákutcának bizonyult, most a H verzióval próbálkozunk. Reméljük, hogy ezek már tartósabbak lesznek.

Tom nem fogta fel, miről beszél az öreg. Földbe gyökerezett lábakkal nézte a kapszulában fekvő tízéves-forma, vékonyka, rá kísértetiesen hasonlító fiúcska testét, amiből vékony csövek lógtak mindenütt. A halántékán egy pontszerű, kék fény villogott egy kis, korong alakú eszköz tetején, ami hasonlatos volt a simdev-hez, amit ő is használ a szimulációkban. Csak ez egy kicsit nagyobb volt.

– K…lón? Tar…tósabb? – ismételte értetlenül a szavakat a férfi felé fordulva, majd hirtelen kifakadt: – Mi az, hogy klón? Nem értem! És mi lesz, ha lejár a 3 nap a számlálón?

Az idős férfi a vállára tette a kezét, majd a fiú háborgó szemeibe nézett.

– Az Exitus – suttogta. – A nap, amikor feláldozod magad értünk…

A fiúból kitört valami kínos nevetés, de pillanatok alatt elhalt, ahogy lassan gyökeret vertek a tudatában a szavak. Forogni kezdett vele a világ.

– Tudom, hogy idő kell, míg megérted… – A férfi arcára volt írva, hogy nem először csinálja ezt. – De tudd, hogy veled vagyunk. És mostantól teljes hozzáférésed van minden információhoz. Szabadon kérdezhetsz Rheától vagy bármelyikünktől. Megtudhatod a teljes igazságot.

A fiú úgy nézett ki, mint akiben most omlott össze minden, amiben valaha is hitt.

– Sajnálom, Tom! Én szeretném a legjobban, ha nem lenne szükség erre az egészre. A tesztek alapján viszont már nálad is elkezdődtek a hanyatlás jelei, és… el kell hinned, hogy nem akarod átélni azt, amit az első verzióknak kellett.

– De…! – próbált küzdeni a fiú.

– Tom, te egy klón vagy. Nem természetes születéssel jöttél a világra, hanem egy valaha élt emberi egyedből klónoztunk téged. Mesterségesen. A klónozással viszont, egyelőre legalábbis, nem tudunk hosszú távon is életképes egyedeket létrehozni. Mindannyian egy, a progériaként ismert betegséghez hasonlóban szenvedtek, és eddig bárhogy is próbálkoztunk a kiiktatásával, a betegség minden alkalommal előjött. Ugyanúgy. Egyszerűen… nem működik még.

A fiú csak állt. Üveges tekintettel nézett az öregre.

– A folyamat a serdülőkorral indul be, de a keltetőkapszuláből kikerülés után néhány évvel mindenképpen, így hiába is vennénk ki benneteket fiatalabb korban, annál előbb halnátok el. Annak sincs értelme, hogy tovább maradjatok bent, mert a folyamat akkor is beindul. A kapszula elhagyására a 10 éves kor az ideális, 12-13 éves korotok körül aktiválódik a betegség, de az észlelhető jelei csak 16-18 éves kor körül jelentkeznek. Legalábbis az újabb verzióknál. A korábbiakkal ez már 15 éves korban tapasztalható volt.

Tom nem mozdult.

– Mostantól már csak egy-két évig lennél képes életben maradni, de egyre erősödő testi fájdalmak mellett. A fizikai leépülés egyre csak gyorsulna, mielőtt – nyelt egyet a férfi – meghalsz. Hidd el, jobb, ha így, még egészségesen távozol. Fájdalmak nélkül.

A végét már nem is hallotta. Megfordult vele a világ, és elsötétült minden.

 
 

Igazság

Hirtelen ült fel, és másodpercekig csak riadtan pásztázott körbe a szemeivel, mire felismerte, hogy az egyik orvosi szobában van.

– Minden rendben, Tom? – hallotta Rhea hangját az egyik közeli hangszóróból.

– Ho… hogy kerülök ide?

Felpattant, hogy leugorjon az ágyról, de elszédült.

– Óvatosan, kedvesem! – hallott most egy másik női hangot, de ezt a szoba bejárata felől. Christie nővér volt az. – Köszönöm a figyelmeztetést, Rhea!

Tom félve húzódott vissza az ágy közepére.

– Az ugrálással még várjunk, nagyfiú! – mosolygott a csinos, vékony, harmincas éveiben járó, kedves arcú nő, ahogy odalépett hozzá. – Feküdj szépen vissza! Majdnem egy napig ki voltál ütve. Nem úgy van ám az, hogy csak úgy hipp-hopp felugrálunk utána!

A fiú engedelmesen visszafeküdt.

– Mi történt?

– Az történt, kincsem, hogy Jim apus szokásához híven nem volt túl tapintatos. És ez sok volt neked. Hiába magyarázzuk neki már hosszú évek óta, hogy az Exitus bejelentését sokkal kíméletesebb lenne veletek is egy személyre szabott szimulációban közölni, ő a személyes felvilágosításban hisz. Tudod, régi vágású. Még élt a Bázison kívül, és látta a valódi borzalmakat.

A fiú értetlen arccal nézett a nőre.

– Nyugodj meg, hamarosan mindent megtudsz! – válaszolta Christie, miközben a fiú vérnyomását kezdte mérni.

Aztán a szemvizsgálat következett, amihez a fiú fölé hajolt. Egészen közel.

– Most nézz rám! – húzta szét a fiú kandikáló szemeit, miközben egy nagyítólencsével megpróbált belenézni. – De ne oda, kicsim! – nevetett fel. – A szemembe!

A fiú elvörösödött, és azonnal visszamelte a tekintetét a nő arcára. Moccanni sem mert, és erősen koncentrált.

– Úgy látom, minden rendben! – kacsintott cinkosan a nővér, miután felállt, és végignézett Tomon. – Sőt, még annál is jobban!

Tom önkéntelenül is összehúzta a testét. A feje tűzvörösen égett.

– Ugyan már, kincsem! Hisz emberek vagyunk, nem igaz? – kacagott, majd átnyújtott neki egy fehér színű gyógyszeres flakont.

Az oldalán a nyugtató felirat állt. Tom lecsavarta a kupakot, és rögtön bevett egy tablettát.

– Így-így! – folytatta a nő. – Amikor úgy érzed, hogy szükséged van rá. De maximum napi hármat, rendben?

A fiú csak bólogatott, miközben a nő egy megértő mosoly kíséretében elhagyta a helyiséget.

 

Óvatosan felkelt, és felöltözött. Vissza kellett térnie a Keltetőbe, és remélte, hogy még mindig szabad bejárása van a lezárt szektorokba. Egyszerűen látnia kellett a másik önmagát. Tudnia kellett, hogy igaz.

Az A-N2 szektorba beléphetett – ez már jó jel volt. Átrohant a fák között, majd hamarosan farkasszemet nézett a B-H szektor magas, masszív bejáratával.

Az ajtó kinyílt. Majd fertőtlenítés után a belső is. Kavargó érzésekkel fordult be a negyedik sorba, és kereste meg a kapszuláját.

T-2A8ED3F5/37/H – virított a kijelzőn, amikor hozzáért. A számláló viszont már csak 2 nap 3 óra 10 perc 57 másodpercet mutatott.

– Hát igaz… – suttogta összetörten maga elé.

Leült a földre, és a kezébe temette az arcát. Percekig csak szuszogott, majd felugrott, és tiszta erőből ütni kezdte a kapszula üvegfalát.

– Miéééééért?! – ordította, de csak a csend volt a válasz.

Ki akarta nyitni, hogy kiszedje belőle a klónját. Azt akarta, hogy csak ő legyen. Egyedül ő.

 

* * *

 
 

– Ez így nem fog menni, Tom! – hallotta Jim apus érces hangját a kapszulasor elejéről.

Észre sem vette, hogy bejött, de a hangjától megbicsaklottak a térdei, és elhagyta az ereje. A földre rogyott.

– Miért kell meghalnom? – ismételgette. – Miért?

Az idős férfi leült mellé, és magához húzta. A fiú zokogni kezdett.

– Nem a te hibád. Ez csak… egyszerűen így van. Sajnálom. Szükségünk van rátok.

A fiú felemelte a fejét, és bambán az öregre nézett.

– Nélkületek végünk. Kelletek a kutatásokhoz. Hogy életben maradhassunk.

A könnyek lassan abbamaradtak. Helyüket a kíváncsiság vette át.

– Nagyon fáj, hogy ezt kell tennünk veletek, de sokkal rosszabb végignézni, ahogy leépültök. Pedig a kezdetekben annyira ígéretesek voltak a kísérletek, és annyira jól ment minden! De amióta a Bázison élünk, nem sikerül semmi. És a legrosszabb, hogy fogalmunk sincs, miért történik ez.

– De én ezt nem értem! – tört ki a fiúból. – Hiszen ott vagytok ti! Te, Christie, vagy Lars, Monica, vagy a többiek… ti mind idősebbek vagytok! Nálatok miért nem jelentkezik a betegség?

– Mert mi nem klónok vagyunk, Tom. Mi természetes úton jöttünk a világra.

A fiú hátrahőkölt, de aztán elgondolkozott.

– De, ha te… vagyis, ha ti, igazi emberek nem vagyok betegek, akkor meg miért kellünk mi, klónok?

– Mert fogyunk! A Bázis kezdeti legénysége mára alig a hetedére apadt…

– Miért?

– Nem tudjuk. Nem csak veletek történik ez. A Bázison a fogantatások alig tizede sikeres, és abból is csak egy-két magzat éli túl a terhesség harmadik hónapját. És az itt élő 45 nő közül már csak 23 fogamzóképes! Szegény Margot például több tucatnyi magzatot elveszített már, de még egyetlen gyereket sem szülhetett meg. Elszorul a szívem, ha csak rá gondolok.

A fiú felegyenesedett. Eszébe jutott valami.

– Meg se kérdezd! – előzte meg a kérdést Jim. – Igen, veletek is próbálkoztunk, de ti nem vagytok nemzőképesek. Sem a lányok, sem a fiúk. Valami hiányzik belőletek. Mintha minden elromlott volna, amikor beköltöztünk ide. Talán ez Isten büntetése…

– Isten…?

– Nem számít – rázta a fejét az öreg.

Egy percig mindketten csendben ültek, miközben a fiú a szemközti sor kapszuláit nézte.

– De apus! – szólalt meg végül. – Miért pont én? Miért pont engem klónoztatok?

– Rhea választott. Ő nézte át az adatbázist, és választotta ki az alanyokat, akiből klónozunk benneteket. Nem kérdeztük, mi alapján. Mi nem voltunk rá képesek.

– Jó, de – makacskodott a fiú – miért kell újra és újra megszületnem? Miért nem lehet csak egyszer, ha úgysem élem túl? Vagy nincs elég ember, akiből klónokat csinálhattok?

– Dehogy nincs! Beköltözés előtt évtizedeken át ment a genetikai információk gyűjtése. A robotok összeszedték az összes mintát azoktól, akinek a testét megtalálták. Még sírokat is exhumáltak. Több, mint egymilliárd emberi DNS mintánk van a genom bankban!

– Akkor meg?

A férfi mély levegőt vett.

– Tudod, ezt talán nehéz lesz megértened, de egyszerűen nem tehetjük meg veletek, hogy életet adunk nektek, miközben pontosan tudjuk, hogy alig 7 évet kaptok. Esélyt kell adnunk nektek! Minden egyes, valaha klónozott egyednek. Esélyt arra, hogy amikor majd végre megtaláljuk a sikeres klónozási protokollt, akkor élhessetek egy teljes életet. Szabadon, igazi gyerekként, nem pedig a kötelező szimulációkban élve.

A fiú még mindig nem értette.

– Mi az, hogy szabadon…?

Az öreg behunyta a szemeit, és felsóhajtott.

– A szabadság az, amikor nincsenek kötelezettségeid. Egyszerűen csak élsz, reményben, boldogságban. Szeretetben. Ez az igazi élet. Tudod, még a Nagy Háború előtt szabadon mozoghattak az emberek. Azt csinálhattak, amit akartak.

– Te is…?

A férfi elmosolyodott, miközben kinyitotta a szemeit.

– Nem, sajnos. Bár én nem itt születtem, de már jócskán a háború után. Én voltam a legfiatalabb a Bázison, amikor beköltöztünk. Még akkora sem voltam, mint most te. Mostanra meg már csak egyedül én maradtam a beköltözők közül. Száz éve nézem, ahogy meghal mindenki körülöttem. Olyan ez, mint egy átok.

Tom megsajnálta a férfit.

– De apus… én igazából most is szabadnak érzem ám magam! Hiszen van életcélom: a szolgálat. És… egyébként is ezt akarnám csinálni. Nem ez a szabadság?

A férfi mosolyogva simogatta meg a fiú arcát.

– De, ha úgy vesszük, fiam. De csak azért mondod ezt, mert esélyed sincs, hogy mást is ismerj.

A fiú arca elkomorodott, ahogy belegondolt.

– Csak az a rossz, hogy meg kell halnom… Még akkor is, ha tudom, hogy újraszülethetek őbenne – mutatott a feje feletti kapszulára.

– Tudom, fiam… – torzult el az öreg arca a gyermeki őszinteség hallatán. – De nincs más lehetőség. És a többieknek még ennyi sem jár…

– Ezt hogy érted, apus? – húzta fel a szemöldökét Tom. – Milyen többiek?

– Semmi, semmi… – nyelt egyet az öreg.

– Most már mondd el! A többi emberre gondoltál?

– Nem, de tényleg semmiség. Felejtsd el!

– Apus, azt mondtad, hogy most már tudhatok mindent. Akkor tudni akarom, hogy milyen többiek! Nem csak 40-50-en élünk a Bázison? Én nagyjából ennyit számoltam össze.

– A te szektoraidban igen. De az egész Bázison összesen 72 ember és 24 klóngyermek él.

A fiú gyanakodva méregette az öreget. Az arcára volt írva, hogy nem fogja abbahagyni a kérdezősködést, így a férfi inkább megadta magát. Csak remélni tudta, hogy Tom képes lesz befogadni azt, amit mondani készül. Óvatosan kezdett bele:

– Mit gondolsz, miért van közel félezer keltetőkapszula ebben a teremben?

– Nem tudom. Gondolom, a nagy részük üres. Ha csak minket csináltok meg újra és újra, akkor 24 elég kell, hogy legyen.

– Mindegyiket használjuk, Tom! És egyfolytában – folytatta, a fiú reakcióját figyelve.

– De… mégis minek?

– Mert mindegyikben növekszik valaki. A terem utolsó sorában a kísérleti alanyok, akiken mindenféle teszteket végzünk. Nekik a legnehezebb, de ők legalább egyáltalán nincsenek öntudatuknál. Ezen dolgozol te is, amikor… – állt meg, látva a fiú meglepettségét. – Tom, az az igazság, amikor belépsz a szimulációidba, te csak számokat, formákat és egyenleteket látsz, de azok valójában szimbolikusak. Amiket ti, kutató klónok ott megoldotok, azokat a genetikai kutatásokban használjuk fel, náluk – mutatott az utolsó sor felé.

A fiú zavarodottan nyelt egyet.

– És akkor ki van a többi kapszulában? – kérdezte félve.

Az öreg az elején kezdte:

– Amikor a Bázisra költöztünk, minden annyira egyszerűnek tűnt. Egy célunk volt: hogy újraírjuk a jövőnket. Úgy terveztük, hogy a klónok köztünk élve fogják segíteni a munkánkat, és közben genetikailag olyanra csiszolunk benneteket, hogy erősebbek és ellenállóbbak legyetek, és sokkal tovább éljetek nálunk. Azt gondoltuk, hogy éveken belül képesek leszünk a tökéletes példányok létrehozására, amivel biztosíthatjuk a fajunk megmenekülését, és ha eljön az idő, elhagyhatjuk a Bázist.

A fiú árgus szemekkel figyelt.

– De nem így alakult. Titeket a betegség sújt, mi pedig alig tudunk szaporodni. Annyira kevés gyerek születik természetes fogantatással, ami még arra sem elég, hogy a populációt fenntartsuk; nem, hogy még arra is figyeljünk, hogy genetikailag elég színesek legyünk. Így idővel egyre csak belterjesebbé válunk.

Tom kérdezni akart, de látva a férfi lendületét, inkább hagyta, hogy folytassa.

– Az elején ti, klónok, köztünk éltetek. Ugyanolyan emberként, mint mi. Igazából a gyerekeink voltatok. De amikor a hanyatlás első jeleit észrevettük, és aztán a vizsgálatok is visszaigazolták a sejtéseinket, cselekednünk kellett. Minden erőforrásunkat a genetikai kutatásokba fektettük, teljesen félretéve a Visszaállítás projektet. A szimulációkban minden klón egyfolytában azon dolgozott, hogy az emberi kutatókkal együtt megtalálják a megoldást. De, mint látod, még mindig nem sikerült… Talán majd a H verzió meghozza az áttörést, de ha az nem, akkor majd az I vagy a J… Legalábbis ezzel nyugtatjuk magukat. De közben pontosan tudjuk, hogy sokkal többre már nem lesz időnk, mert legjobb esetben is csak néhány évtizedünk van hátra, mielőtt a kritikus szint alá csökken a személyzet száma, és egyszerűen összeomlik az egész Bázis.

A fiú két dolgon sem tudott túllendülni. Rákérdezett az elsőre:

– Mi az a Visszaállítás? Sose hallottam róla.

– A másik nagy reménységünk… volt. De az is megfeneklett. Az elméletet sehogy sem sikerült átültetnünk a gyakorlatba.

– De mi ez? És miért nem tudok erről? Vagy ebbe mi nem vagyunk bevonva?

– De, a kutató klónok nagyjából fele ezen dolgozik, nagyjából az emberi személyzet felével. Csak, ahogy te sem tudtad, hogy géntechnológiai kutatásokban veszel részt, a másik projekten dolgozó klónok sem tudják, min dolgoznak. Felesleges terhelünk benneteket ezzel. Minél kisebb a „zaj” a fejetekben, annál jobban tudtok koncentrálni a megoldásra. Ezért is tiltott számotokra az átjárás más szektorokba.

– Rendben, de most már válaszolj! Mi ez a másik projekt? – Tom válaszokat akart végre.

A öreg sóhajtott egyet.

– Rendben, most már úgyis mindegy. A Visszaállítás projekt egyfajta időutazást jelent, egészen pontosan beavatkozást a múlt történéseibe. Úgy gondoljuk, hogy ha megváltoztathatjuk az események láncolatát a múltban, akkor talán elkerülhetjük a Nagy Háborút, és vele együtt a világunk pusztulását. Viszont, hiába ismerjük az indító eseményt és dátumot, a Világtorony 2038. október 12-i felrobbantását, gondosan kell eljárnunk, és egészen pontosan megismernünk a történés minden apró részletét, mert bármilyen beavatkozás kihathat a jövőre. Ha hibázunk, eltörölhetjük azt is, amiben most élünk, és akkor nem lesz esélyünk az újbóli beavatkozásra.

– De…

– Várj, még folytatom. Mielőtt beköltöztünk a Bázisra, a robotok begyűjtötték és katalogizálták az összes, az emberiség által előállított adatot. Valahol még szerencsénk is volt, hogy a Háború kezdete előtti évtizedben felfedeztek egy, szinte végtelen tárolási technológiát, mert ezután kitört a digitális archiválási láz, és létrehozták az emberiség Digitális Archívumát. Nekünk pedig csak folytatnunk kellett ezt: felkutattuk és katalogizáltuk az összes elérhető adatot, beleértve a személyes eszközök, nyilvános és privát megfigyelőkamerák adatbázisait, régebbi technológiás mágnesszalagos egységeket, és persze az összes elérhető hálózati szerver adatát és naplóit, amik korábban adatvédelmi okok miatt nem kerülhettek be az Archívumba. Velünk ez teljes lett: a birtokunkban van minden elérhető adat, amit az ember valaha előállított.

A fiúnak már nyílt a szája, de az öreg nem hagyta szóhoz jutni:

– Ez a Visszaállítás projekt alapja. Adatelemzéssel ebből az elképesztő adathalmazból képesek voltunk létrehozni egy rendezett adatbázist az emberiség ismert történelméről, és még annál is többről: az emberek egyéni cselekedeteiről. Mivel a Háború előtti évtizedekben mind többen és többen élték az életüket a digitális térben, így sok olyan ember van, akinek minden percéről tudunk, részben a személyes eszközeik, részben pedig a privát- vagy publikus megfigyelőeszközök anyagainak segítségével. És most több milliárd ember életútjáról beszélek! A „lyukakat” pedig, amiről nincs adatunk, a virtuálisok segítségével tömjük be.

– A… kik segítségével?

– Ők – mutatott körbe a teremben. – A többiek, akiket kérdeztél. Akik nem kutatók és nem kísérleti alanyok.

A fiú összezavarodott.

– De nem azt mondtad, hogy a Bázison 72 ember és 24 klón él?

Az öreg lesütötte a fejét, és halkan, maga elé motyogva válaszolt.

– 72 ember, 24 kutató klón, és 396 virtuális klón.

– Micsoda?! – csattant fel csalódottan a fiú. – De, hogyan? Sosem találkoztam velük. Ennyi hozzám hasonlónak… nem is értem… hol van hely? Vagy más szektorokban vannak?

– Tényleg más szektorokban élnek, de ők – nézett Jim egyenesen a fiú szemébe – nem élnek a mi valóságunkban. Ők csak szimulációkban élnek.

A fiú hátrahőkölt.

– Ezt hogy érted, apus? Miről beszélsz?!

– Egy ponton, amikor rájöttünk, hogy hiábavaló ennyi klónt használnunk a genetikai kutatásokhoz, hiszen kvázi vakon próbálkozunk, radikálisan csökkentettük a kutató klónok számát. A személyzet is megcsappant, ráadásul folytonos problémát jelentett az Exitus kezelése ennyi klónnál. Megbeszéltétek egymással, és eluralkodott köztetek a rettegés. Mi pedig nem akartunk egy lázadást… gyerekekkel. Szörnyű lett volna!

A férfi a távolba révedt egy percig, majd folytatta:

– Átalakítottuk a szimulációs kabinokat, és kidolgoztunk egy protokollt. A klónjaink nagy része azóta csak virtuálisan létezik. A fizikai testük persze él, de sosem érzékelik a mi valóságunkat… a Bázis valóságát. Nem járnak köztünk. Nem beszélnek. Nem is tudják, kik ők. Amikor elkészülnek a Keltetőben, egyből a szimulációs kapszulájukba kerülnek. Az tartja fenn az életfunkcióikat, és onnan is tápláljuk őket. Születésüktől fogva csak a virtuális valóságban léteznek. Csak a szimulációkban.

A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a saját szavait hallgatta.

– Nagyon nehezemre esik kimondani ezt, de valójában ők csak gazdatestek. Arra használjuk őket, hogy a szimulációkban újabb és újabb emberi sorsokat éljenek meg, és teljessé tegyék az adatbázist, ami a Visszaállítás projekthez szükséges. Hogy betömjék a „lyukakat”, amit nem követett le egy digitális eszköz, nem látott egy kamera, vagy nem rögzített egy otthoni szórakoztató berendezés, még valamikor a múltban.

Csend lett. Elképzelhetetlen, abnormális csend.

– És, bár te velünk élsz, igazából te sem sokban különbözöl tőlük, Tom. Ez valójában a szolgálat, amit kapunk tőletek. Csak nekik még annyi sem adatik meg, mint a kutatóknak. Azoknak a virtuálisoknak, akik itt, körülöttünk növekednek, a Betanítás időszakában a szimulációs eszközük nem tanít nyelveket. Nem tanítjuk meg őket beszélni vagy járni. Még mozogni sem képesek. Az izmaikat is csak annyira stimuláljuk, amennyire feltétlenül szükséges, mert így beérik kevesebb élelemmel. Soha életükben nem látnak semmit a valóságból. Náluk az Exitus csak egy szimuláció vége, amit majd a következő klónverziójuk folytat, egy következő szimulációban.

A fiú felállt, és könnyes szemmel nézett végig a körülöttük álló kapszulákon.

– Mindegyikük?! – kiabált rá a férfire. – Melyikük?

Az öreg csendben az ő kapszulája alatti kapszulára mutatott.

– Például ő is.

A fiú leolvasta a kijelzőjét. K-2A8ECFD0/34/H. 3 nap 11 óra 32 perc 5 másodperc.

– Ő Kathy… – suttogta a férfi. – Az egyik legjobb virtuálisunk.

A fiú megnyomta a kapszula oldalán álló, zöld gombot. Egy békés arcú, egészen lassan lélegző kislány feküdt benne. Percekig csak bámulta, ahogy a lány halántékán villog a kék fény, miközben az izmai néha összerándulnak. Fel sem tudta fogni, hogy Kathy sosem élhet a valóságban.

Aztán újra megnyomta a zöld gombot, és sarkon fordult.

 
 

Ösztön

Menekülni akart. Eltűnni, de olyan messzire, amilyen messzire csak lehet. A sor végén ezért nem is jobbra, hanem balra fordult, amerre még sosem járt. A Keltetőből kifelé menet egy pillanatra megállt, és végignézett az utolsó kapszulasoron. Ezekben a kísérletekben működik közre ő is. Szégyen fogta el.

Az öreg csak akkor eszmélt fel, amikor hallotta a túlsó ajtó szisszenését. Első gondolatával a fiú után akart menni, de aztán rájött, hogy úgysem tudna mit mondani neki. Inkább hagyta, hadd eméssze egyedül a hallottakat.

 

Tom a kijáraton túl egy pillanatra megzavarodott, hogy talán a rossz irányban hagyta el a Keltetőt, mert a következő szektor pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az, ahonnan belépett a Keltetőbe. A bizonytalansága csak azután szűnt meg, miután ellenőrizte a táblán: most a B-N1 szektorban van. Ezt leszámítva teljesen azonos volt a két szektor: itt is ugyanúgy hatalmas, sűrűn ültetett fák nőttek mindenfelé, alattuk gyümölcsfákkal, zöldség-ágyásokkal és egyéb növényekkel.

De ez most nem érdekelte. Egyenesen átvágott közöttük, és kétségek nélkül lépett be a túloldalt nyíló ajtón, ami a B-L szektorba vezetett.

A hely pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az ő lakószektora. A távolból gyereksírást hallott, de ügyet sem vetett rá – csak folytatta útját a pihenésre fenntartott kabinok mellett. A szektor végében álló, közös használatú helyiségekben néhány felnőttet és klónt látott, de nem ismerte fel őket.

A túlvégen elhelyezkedő ajtóhoz érve már a feliratból sejtette, hogy mire számíthat. A B-W szektor munkavégzésre volt fenntartva, hasonlóan az A-W-hez, ahol ő is dolgozott. Itt azonban jóval alacsonyabban helyezkedett el a mennyezet, és a bejárat után jobbra egy lift állt, ami emeleti szintre utalt. És a szobák elrendezése is egészen más volt.

Hirtelen megpillantott egy embert a tőle balra eső helyiség üvegablakán keresztül. Bár a nevét nem tudta, felismerte őt: korábban látta már néhányszor az ő szektorában, igaz, mindig csak érkezőben vagy távozóban. Most már értette, miért nem dolgoztak együtt soha.

– Ez lehet a Visszaállítás kutatóközpontja – állt össze a fejében a kép.

Leguggolt, nehogy a férfi észrevegye, majd óvatosan haladt tovább a helyiségek előtt, mindegyikbe bepillantva. A legtöbb szobában a Keltetőben látottakhoz hasonló kapszulák álltak, néhányban pedig embereket is látott. A szektor közepe felé esőkben klóngyermekek dolgoztak, halántékukon a simdev-vel, a szimulációt lehetővé tévő eszközzel. Ők végezhették a kutatást.

Továbbsietett, mert nem akart találkozni senkivel. Bár szerette volna jobban megismerni az itteni kutatásokat, azt mindenképpen el akarta kerülni, hogy lebukjon, és újra megjelenjen Jim apus. Éppen elég volt neki, amit eddig hallott tőle.

Az egyik utolsó szobába viszont bevitte a kíváncsisága. Ez egy viszonylag kis helyiség volt, amiben nem tartózkodott senki, és csak egyetlen sornyi, összesen 15 kapszula állt egymás mögött és felett, a Keltetőhöz hasonló elrendezésben. Leghátra, a kapszulasor végébe ment, majd leült az alsó kapszula elé.

Most végre lehetősége nyílt alaposabban megszemlélni a virtuálisokat. A kapszuláik csak méretben és formában hasonlítottak azokhoz, amiket a Keltetőben látott, és ezekben nem feküdtek a klónok, hanem valamilyen sűrű, áttetsző folyadékban lebegtek, ami az egész kabint kitöltötte. Az alanyok testéből ugyanúgy vékony csövek lógtak, mint a Keltetőben, de itt a halántékukból is – ez helyettesíthette a simdev eszközt. A szájuk résnyire nyitva állt, és mivel semmilyen kiegészítő eszközt nem látott rajtuk, a mellkasuk lassú emelkedéséből arra következtetett, hogy azt a folyadékot lélegzik be, amiben úsznak.

Leolvasta a kapszula kijelzőjét: W-3CF1742A/41/G, alatta pedig: 13 év 156 nap – ez utóbbi az alany életkorára utalhatott. Látott még adatokat a testhőmérsékletre, vérnyomásra, véroxigén szintre vonatkozóan, legalul viszont egy érdekes felirat állt: SIM/HE-00AD8BC1F57/20381024/0930/02. Ez lehetett az alany által éppen átélt szimuláció sorszáma.

Hirtelen zajt hallott. Azonnal behúzta a fejét, és amennyire csak tudott, a kapszulasor mögé bújt. Pisszenni sem mert, csak figyelte a távolból felhangzó, nevetéshez hasonlító, mély, gurgulázó hangot, mire rájött, hogy az az egyik, sor elején álló kapszulából jön.

– Valaki legalább jól érzi magát! – gondolta.

Most viszont már mennie kellett. Óvatosan kiosont a helyiségből, és a következő szektorba vezető ajtóhoz ment.

 

A B-N2 szektorban újra fák és növények sorakoztak, de a köztük vezető úton több száz robot várakozott szorosan egymás mellett, inaktív állapotban.

Bár ő csak ritkán találkozott velük, akkor is jobbára csak takarító szerepkörben, ismerte őket, hiszen a Bázis életére felkészítő szimulációjának egy része a robotokról szólt. A feladataik közé tartozott többek között a szállítás, a javítások, a Bázis tisztán tartása, az élelem betakarítása és feldolgozása, illetve az egyéb fizikai munkák. Ennél sokkal több részletet azonban nem nagyon tudott róluk. Valahogy mindig is természetesnek tűnt a jelenlétük.

Azon viszont meglepődött, hogy ennyien várakoznak ebben a szektorban, ráadásul így, megnehezítve a közlekedést. Úgy következtetett, hogy valószínűleg azért itt vannak felhalmozva, mert erre már nem járnak emberek. Akkor viszont közel lehet a Bázis végéhez.

Felcsillant benne a remény. Óvatosan elhaladt a robotok mellett, és célba vette a túlsó sarokban álló ajtót. Azt gondolta, hogy néhány helyiség még biztosan lehet arrafelé, talán raktárak, de titkon abban reménykedett, hogy a kijárat is.

Nem volt biztos benne, hogy tényleg ki akar jutni a Bázisról, mert az oktatási szimulációk, és Jim apus elmondásai alapján biztos volt abban, hogy azt nem élné túl, de arra gondolt, hogy ha már úgyis meg kell halnia, legalább kielégíti a kíváncsiságát.

A szektor túlsó végében álló ajtón viszont az alábbi felirat díszelgett: C-H szektor, Keltető.

– Még egy Keltető? – nevetett fel zavartan, majd kinyitotta az ajtót. – Fura…

Most nem hallott sziszegést – az ajtó egyszerűen kinyílt. A fertőtlenítő kamra sem fújt rá magas nyomású tisztító párát, és a mögötte álló ajtó sem szisszent.

Odabent viszont ugyanúgy sorakoztak a kabinok, mint a másikban. Szemre ugyanannyi keltetőkapszula. Egy ideig téblábolt közöttük, de mind üres volt. Inkább továbbment.

 

A következő, C-N1 szektorban ismét fákat és növényeket talált. Robotok itt viszont már nem voltak.

Egyre kíváncsibb lett. Volt egy tippje, hogy mi vár rá a következő szektorban, és kezdte megérteni azt is, hogy a Bázis valószínűleg sokkal nagyobb, mint azt eredetileg gondolta volna. Elkezdett számolgatni, ismerve az eddigi két lakó- és munkaszektor méretét és kapacitását, és arra jutott, hogy a Bázist nagyságrendekkel több ember kiszolgálására tervezték, mint azt korábban hitte.

Nem is tévedett. A következő, C-L szektor lakókabinokkal, azt azt követő C-W pedig munkára alkalmas helyiségekkel volt tele. Mindkét szektorban meglehetősen hideg uralkodott, és csak pislákoltak a fények, így nem csodálkozott rajta, hogy egy lelket sem látott arrafelé. Szinte megváltásként élte meg, hogy a következő, C-N2 szektorban újra a megszokott hőmérséklet uralkodott – még le is lassított kicsit, hogy visszamelegedjen. Haszonnövényeket itt alig látott, fából viszont annál többet – szinte az egész szektor csak azokból állt. Sűrűn sorakoztak egymás mellett, egyetlen összefüggő, hatalmas lombkoronát alkotva.

A következő hely a D-H szektor volt. Szintén egy Keltető, szintén üresen – és hidegen. Azt a D-N1 szektor követte, újra sűrűn ültetett fákkal, majd pedig a D-L és D-W szektorok, kikapcsolt fűtéssel. A D-N2 szektor viszont újra egy rendezett, gyümölcsfákkal és haszonnövényekkel teleültetett tér volt.

 

Miközben felmelegedett, lassan átsétált a hatalmas termen. A túloldali ajtón a következő felirat állt: A-H szektor.

Nagyon meglepődött. Nem azon, hogy egy újabb Keltetőhöz ért, hanem a szektor nevének első betűjén, ami az ő zónáját jelölte: ő az A-L szektorban lakott, és az A-W szektorban dolgozott.

– Körbeértem? – csodálkozott, majd belépett az ajtón.

Az ajtó nem sziszegett, és ez a Keltető is üres volt. Csalódottan, de kíváncsian vágott át rajta.

Túloldalt az A-N1 szektor várta. Rendezett környezet, gyümölcsfákkal és haszonnövényekkel. Az úton újra több száz, használaton kívüli robot sorakozott, de ügyet sem vetett rájuk, mert meg kellett bizonyosodnia valamiről. Elszaladt a szektor végéig, és elolvasta az ajtón álló táblát: A-L szektor. Ez az ő lakószektora!

– Akkor tényleg körbeértem! – ült le csüggedten az ajtó mellé.

Eszébe sem jutott, hogy belépjen ide, de át kellett gondolnia, hogyan tovább. Azzal, hogy visszaért az A zónába, csak még tovább erősödött benne a tehetetlenség, mert szertefoszlott abbéli reménye is, hogy valaha is elhagyhatja a Bázist. Már csak két napja volt hátra, de fogalma sem volt róla, hogy mitévő legyen.

Még csak azt sem tudta, hogyan fog egyáltalán lezajlani az Exitus. Azzal ugyan tisztában volt, hogy a halál az élet vége, de még sosem találkozott vele. Persze most, hogy Jim mesélt neki a klónokról, már kezdett világossá válni, hova tűnt mellőle egy-egy ismerőse az évek folyamán, és hogy miért jöttek helyettük egészen fiatal gyerekek, de ez akkor valahogy nem igazán foglalkoztatta.

 

A sor elején álló egyik robot hirtelen megmozdult. Aktiválódott, majd elindult felé, de aztán egyszerűen csak kikerülte őt, és a mögötte álló ajtón átment az A-L szektorba.

Ettől feszült lett. Olyan érzés fogta el, mintha figyelnék. Felpattant a földről, és visszament az előző szektorba, az A-H Keltetőbe, majd a terem bejáratától balra eső, hátsó sarokban ült le.

 

* * *

 
 

Tovább gondolkozott, de most már a Keltető magányában. Még mindig az Exitus foglalkoztatta, de minél tovább töprengett róla, annál inkább belátta, hogy nem sokat tehet ellene. Valahol még el is fogadta azt – hiszen beteg. Úgyis meghalna.

Így terelődtek a gondolatai egyre inkább arra, amiket Jim apus mondott a klónokról. Főleg a virtuálisokról. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet az életük, de amikor belegondolt, elborzadt. Az egyetlen, ami egy kis reményt adott neki, hogy hallotta azt a valakit nevetni a B zóna munkaszektorának egyik kabinjában.

– Talán nem is lehet annyira rossz valami elképzelt valóságban élni – gondolta.

A hazugságot viszont nem bírta átfordítani magán. Ő Jimet valóban az apjának tekintette, és vakon megbízott benne. De az, hogy hirtelen ennyi mindenről derül ki, hogy hazugság, nagyon megviselte. Már nem tudott bízni benne.

És nem csak benne, hanem az emberekben sem. Elképzelte, hogy mi minden történhetett azóta, hogy a Bázison élnek. Valahol megértette Jimet és a többieket, hogy lehetetlen döntéseket kellett meghozniuk, de akkor is nagyon fájt neki, hogy őt is felhasználták ehhez, ráadásul a megkérdezése nélkül. Erről pedig eszébe jutottak a B-H Keltető utolsó kapszulasorának klónjai: a kísérleti egyedek. Hogy mit élhetnek át, mit érezhetnek, és hogy ehhez bizony neki is köze volt. Vajon milyen szörnyűségeket okozhatott nekik bármelyik ártatlan döntésével? Lehet, hogy már több tucat kísérleti klónt megölt, úgy, hogy közben nem is tudott róla?

Sok volt ez így neki, és érezte, hogy abba kell hagynia az agyalást, mert a negatív gondolatok ismét kezdik maguk alá temetni. Felállt inkább, előkereste a gyógyszeres dobozt, és bevett egy nyugtatót. Aztán csak sétálgatott fel-alá a kapszulasorok végében, várva, hogy jobban legyen.

 

Percek múlva már érezni is kezdte a pirula hatását. Éppen azt a sötét sarkot bámulta a terem félhomályában, ahol az imént ült, amikor egy forma rajzolódott ki előtte a falon: egy ajtó vonalai. Először azt hitte, csak hallucinál, de ahogy közelebb lépett, már biztosan látta, hogy az egy széles és magas, kétszárnyú ajtó, rajta a halvány A-E2 felirattal.

Megpróbálta kinyitni, de a közeli hangszóróból azonnal meghallotta Rhea összetéveszthetetlen hangját:

– Oda nincs jogosultságod belépni, Tom!

Pillanatnyi megszeppenés után felnevetett:

– Jogosultságom? De hisz 2 napom sincs hátra! Nem úgy volt, hogy mindent megnézhetek?

– Ezt akkor is engedélyeztetnem kell – jött a kérlelhetetlen válasz.

A fiú fejcsóválva a kezébe temette az arcát.

– Most tényleg…? Engedély?! – sóhajtott fel lemondóan. – De nyugi, semmi baj, értem… Gondolom, te is csak egy klón vagy, akinek mindenhez engedélyt kell kérnie.

Rövid csend után Rhea újra megszólalt:

– Nem, Tom, én nem vagyok ember. És klón sem. Én a fedélzeti számítógép vagyok. Mesterséges intelligencia – közölte közönyös, mégis kedves hangon. – Időközben megkaptad az engedélyt.

A fiú egy pillanatra lefagyott.

– Mesterséges… intelligencia?!

– Igen. Gépi intelligencia.

– Akkor te egy… robot vagy?

– Hasonló, csak okosabb. Sok dologban még nálatok is okosabb. De én csak számolok és következtetek. Érzéseim sincsenek. És testem se.

Tomból hirtelen kérdések százai törtek fel, de inkább visszanyelte őket. Éppen elég volt az, amit eddig megtudott.

– Hagyjuk inkább… – legyintett. – Nyisd ki az ajtót, kérlek!

Az ajtó felől egy pillanat múlva szisszenés hallatszott, majd kettényílott. Mögötte egy tágas, külön ajtóval rendelkező kabin állt. Hűvös levegő áradt ki belőle.

Alighogy belépett, rögtön el is botlott valamiben. Egy kiálló fogantyú volt az, amiből további jó pár sorakozott mindenfelé, és nem csak a kabin padlózatán, de a falain és a mennyezetén is. Feltehetően rögzítéshez.

– Ez egy teherszállító kabin, igaz? – tette fel a kérdést, miközben a rolószerű ajtó becsukódott mögötte.

– Igen – válaszolta Rhea, majd visszakérdezett: – És most?

Tom elgondolkozott.

– Nem tudom. Csak… menjünk.

A kabin erre egy apró rántással megindult felfelé.

– Kapaszkodj! – figyelmeztette a női hang.

Tom ezt először nem is értette, hiszen érezhetően alig haladtak, de aztán egyre könnyebbnek kezdte érezni a testét.

– Mi ez?! – nevetett fel a meglepetéstől, miközben a talpai lassan elváltak a kabin padlózatától.

Gyorsan keresett egy kapaszkodót, és odahúzta magát a falhoz. Már lebegett.

– Mi ez, Rhea?! Hol vagyunk? – kérdezte riadtan.

– A Bázison, Tom… – jött a válasz. – Mégis, hol lennénk?

– De… miért nem vagyok a földhöz tapadva?

– Gravitációnak hívják. De ez itt már a zéró gravitációs zóna.

A kabin egy hirtelen, nagyobb rántással megállt.

– Ho… hol vagyunk? – Most már feszült volt. Görcsösen kapaszkodott a fali kampókba.

– A központi egységben. Nyithatom az ajtókat?

Félve bólintott. Arra gondolt, hogy úgyis mindegy. És… talán ez a kijárat a Bázisról.

 
 

Végtelen

Az ajtók lassan nyílottak, de most a kabin balra eső falán. Itt külső ajtó sem volt: a kabin egyenesen egy kör keresztmetszerű folyosóra nyílott, ahonnan még hidegebb levegő áramlott befelé.

Lassan húzott egyet a testén a fali fogantyúval, de aztán rögtön meg is lepődött, mekkorát lódult előre – szinte azonnal a kabinon kívül találta magát. Komolyan kellett figyelnie, hogy el tudjon kapni egy másik fogódzkodót a folyosó falán, amivel megállíthatja magát.

Közben egy újabb szisszenés hallatszott, ahogy becsukódott mögötte a kabin ajtaja, majd megfordulva látta, ahogy néhány lassú, hangos sípolást követően a kabin egyszerűen eltűnik a falban. Mindez annyira gyorsan történt, hogy egy pillanattal később már csak egy sárga kör jelölte a korábbi helyét.

Most elnézett mindkét irányba, de a hosszú, félhomályos folyosók végei nem látszottak. Vacillált, hogy merre induljon el, de végül úgy döntött, hogy arra, amerre a kabin ajtaja kinyílott. Biztosan okkal történt.

Egy újabbat rántott magán, de most már kisebbet. Ettől is meglódult, viszont most meg nem a legjobb irányba, ezért a szemközti falon újra korrigálnia kellett. Amikor végre megtalálta a helyes irányt, már csak siklott előre, mindenféle ellenállás nélkül. Mire odaért a folyosó végén álló újabb ajtóhoz, széles mosoly ült az arcán. Kifejezetten élvezte a lebegést.

 

– Ide bemehetek? – kérdezte Rheától.

– Igen, bemehetsz – válaszolta a női hang, majd az ajtó lassan szétnyílt.

Mögötte a folyosó meredeken felfelé folytatódott, és Tom egy pillanatra megzavarodva azt hitte, másznia kell majd, de aztán nevetve megrántotta magát az egyik kapaszkodóban, és már siklott is felfelé. Amikor az első ajtót meglátta a folyosó falán, vissza akart fordulni, de időközben odaért egy újabb ajtóhoz. Itt megállt.

– És ide…? – kérdezte. – Ide be szabad lépnem?

Rhea válaszolt:

– Igen, de nem javaslom. Itt most dolgoznak, és csak zavarnád őket. Inkább egy olyanba menj, ahol nem tartózkodik senki.

Tom bólintott – tényleg nem akart találkozni senkivel, Rhea pedig éppen megfelelt neki a társalgáshoz. Az utasításait követve továbbsiklott, elhagyott egy újabb ajtót, majd egy, az övére merőleges járathoz érve jobbra fordult. Onnan még két ajtónyit siklott, amikor Rhea szólt, hogy megállhat. Az ajtón a D-C2 felirat állt.

 

A túloldalon egy széles, de nem túl mély helyiség várta. Három, a padlóhoz rögzített, fotelszerű ülés helyezkedett el benne, a karfáikon különböző gombokkal és karokkal, előttük pedig egy hatalmas, mindent beborító, vastag üvegfal állt, mögötte valamilyen sötét, átláthatatlan háttérrel.

Odalebegett a bal oldali üléshez.

– És most? – ült bele, és be is szíjazta magát. – Hol is vagyunk most?

– Az egyik vezérlőben.

Felvonta a szemöldökét.

– De… minek a vezérlőjében?

Rhea nem válaszolt, de a fal üvegen túli része függőleges irányban elkezdett szétnyílni. A fiú tátott szájjal figyelte, ahogy a korábban kijelzőnek hitt fal túlsó oldalán megjelenik egy másik, immáron végtelen sötétség, benne megannyi apró, fényes ponttal.

Magát az ülésben egészen apróra összehúzva bámult kifelé. Kétségbeesetten kicsinek érezte magát.

– Mi… mi ez? – nyögte ijedten.

– A világűr, Tom – közölte Rhea a szokásos, érzelmektől mentes hangján.

– De… az… mi? Ez van odakint?

– Igen, Tom. A Bázis az űrben van.

Pedig a fiú azt hitte, hogy már nem tudnak neki újat mondani.

– És… és… ez akkor, ahol élünk… a Bázis… ez micsoda?

– Egy űrhajó. Egészen pontosan a Kronosz-7.

Nem értette.

– De most akkor innen… ki se lehet menni?

– Nem, Tom. A kinti hőmérséklet −270 °C körüli, nincs oxigén, és megfelelő védőruházat nélkül végzetes a háttérsugárzás. Ha így kimennél, egy percen belül halott lennél.

A fiú lemondóan sóhajtott fel:

– Egyébként pedig 2 nap múlva…

Nem jött válasz.

– És ez a világűr… ez mekkora? – kérdezett tovább.

– Végtelen. Senki sem ismeri a határait. Mi már 98 éve száguldunk benne, de az űr léptékével mérve alig tettünk meg egy kis pontnyi távolságot.

Hát nincs menekvés. Pedig ez volt az utolsó reménye.

 
 

Végzet

– Hol vagyok?

Kábán nézett körül, és csak lassan tudatosult benne, hogy ismét az orvosi szobában van.

– Mi történt, Rhea? – kérdezte fennhangon, de nem jött válasz.

Pár pillanattal később azonban megjelent az ajtóban Christie nővér.

– Újra itt? – mosolygott a szokásos kedvességével. – Lassan hazajársz hozzám, Tom!

A fiú sóhajtott egyet. Kicsit meg is nyugodott.

– Mi történt? – tette fel újra a kérdést, de az emlékei közben lassan kezdtek feltörni, és az agya villámgyorsan rendszerbe fésülte azokat: a lakatlan szektorokat, az átjárót, a súlytalanság állapotát, a központi egységet és a vezérlőtermet, majd a végtelen űrt. – Most megint oda vagyok tapadva! – tudatosult benne, majd az újabb felismerések újabb kérdéseket szültek: – Christie, mi az az űrhajó? És miért vagyunk a világűrben?

– Lassíts, kicsim! – nevetett fel a nő. – Csak sorban, jó?

Tom bólintott.

– Kezdjük az elején! Azért vagy itt, mert elájultál a vezérlőben. Megint túl sok volt a felismerés. Fiatal vagy még ekkora teherhez, kincsem! – simította végig a nő az arcát. – Egy robot hozott vissza téged, miután Rhea jelezte, hogy mi történt. Aztán nyugtatót kaptál, és aludtál egy jó nagyot. Majdnem 1 napot… – közölte óvatosan, figyelve a fiú arcának legapróbb rezdüléseit is.

A fiú pupillái összeszűkültek, az arca mozdulatlanra fagyott, résnyire nyitva maradt szája pedig egyetlen pillanat alatt cserepesre száradt a felismeréstől. Végtelen, tehetetlen szomorúság ült az szemeiben.

Christie nem hagyta annyiban. Folytatta, hátha legalább valamennyire elvonhatja a figyelmét:

– Kérdezted még a gravitációt is…

A fiú most nyelt egyet, és becsukta a száját. Ahogy tekintetét a nőre emelte, lassan visszatért a valóságba.

– I… igen! Hogy is van ez? Odaát úsztam a levegőben, itt meg le vagyok ragadva.

A nő egy mélyet sóhajtott.

– Én nem igazán vagyok ám nagy műszaki ember, kicsim! Annyit tudok, hogy az űrhajó külső gyűrűje, ahol a szektorok vannak, forog a belső, központi egység körül, és ez állítja elő a mesterséges gravitációt. De, ha többet akarsz tudni erről, találsz nálam sokkal alkalmasabbakat is erre a feladatra.

A fiú legyintett.

– Annyira nem fontos. Ennyi bőven elég, köszönöm!

– Aztán kérdezted még a… világűrt, igaz? – folytatta egyből a nő. Nem akarta, hogy Tom gondolatai újra elkalandozzanak.

– Igen, és az űrhajót!

A nő bólintott.

– Mire emlékszel a Bázisról szóló tanításokból? A szimulációról, amit még a Keltetőben éltél át, és azóta is párszor, ahogy szoktátok.

A fiú elgondolkozott. Christie már megijedt, hogy nem volt a legjobb ötlet gondolkodásra késztetnie, de aztán Tom csendben belekezdett:

– Az emberek a Bázison élnek, mert a régi otthonunk, a kinti világ lakhatatlanná vált. Ez a menedékünk, és arra várunk, hogy egy nap visszatérhessünk oda… kintre. De akkor – állt meg egy pillanatra –, ez nem is igaz, ugye? Létezik egyáltalán kinti világ?

A nő leült mellé.

– Létezik, kicsim. Csak a kint… most már egy kicsit máshol van, tudod? – kezdte óvatosan.

A fiú kérdőn nézett.

– A kinti világ tényleg létezett. Földnek hívták, vagyis… talán még mindig annak hívják. Az volt az emberiség anyabolygója, és régen mindannyian ott éltünk. Amíg be nem következett a Nagy Háború…

– Szóval igaz volt, amit Jim apus mondott?

– Igaz volt, csak, tudod, a Bázis valójában egy űrhajó. És innen nem lehet kimenni.

– Az űr miatt?

– Igen, mert az űrben repülünk. A világűr egy hatalmas, végtelen tér, amiben csillagok körül bolygók formálódnak, amiket a csillagok tartanak életben az energiájukkal. Ezt hívják naprendszernek, és számtalan van belőle a világegyetemben. Kicsit ahhoz hasonló ez, mint a Bázisunk, ahol a szektorok mintha az egyes bolygók lennének, amik az űrhajó központi egysége körül keringenek. Az lát el minket energiával, vízzel, oxigénnel, azaz végső soron élettel. Így olyan nekünk, mintha a mi csillagunk lenne.

Tom csendben figyelt.

– A mi Földünk csillaga a Nap volt. És ahogy a Bázison sem minden szektorban lakunk, úgy a naprendszerünkben is csak a Föld volt az egyedüli lakható bolygó. Ezért kellett messzebbre jönnünk. Ki a Naprendszerből.

– A háború miatt?

– Főképp, de nem csak amiatt. A Nagy Háború hosszú időre beszennyezte a Föld nagyobbik részét, de az azt megelőző évszázad is nagyban hozzájárult ehhez. Az emberek annyira elszaporodtak, és annyira gátlástalanul szipolyozták ki a Föld erőforrásait, hogy felborult az egyensúly, és olyan természeti katasztrófák jöttek egymás után, hogy a Föld bizonyos részei már a háború előtt sem számítottak biztonságosnak. Végül aztán annyira rossz állapotba került a bolygó, hogy nem kockáztathattuk a maradást. Mi legalábbis nem.

– Voltak, akik…?

– Igen, maradt egy Bázis a Földön. A többségnek, akik nem tudtak eljönni velünk. Ők felépítettek egy hatalmas, föld alatti bunkert, és oda költöztek. Legalábbis ez volt a terv. De közben mi eljöttünk, és aztán már csak néhány évig tudtunk kommunikálni velük, mielőtt megszakadt a kapcsolat. Ahogy idővel a többi Kronosz űrhajóval is.

– Többi?

– Mi voltunk az utolsók: a Kronosz-7 űrhajó.

– Te ezeket honnan tudod? Te is odakint… vagyis, a Földön születtél?

– Dehogy, kicsim! Csak apus született ott. Nekem is ő mesélte ezeket. Meg van róla szimuláció is, de az… tudod… csak nekünk, embereknek.

A fiú elfogadóan bólintott, a nő viszont kínosan érezte magát emiatt.

– De ezekről Rhea többet tudna mesélni neked. Rhea?

A fejük felett elhelyezkedő hangszóróból ekkor megszólalt az ismerős hang:

– Valóban. Amikor 2047-ben elindult a Kronosz projekt, az a tervek szerint 10 űrhajóból állt volna, de végül csak 7 készült el belőle. A projekt elsődleges célja az emberiség áttelepítése volt más, lakható bolygókra az egy évvel korábban felfedezett, Földet keresztező, pusztító meteorraj miatt, ami 2097. december 3-án minden valószínűség szerint elpusztította a bolygót.

Christie lemondóan sóhajtott, de Tomban minden mást elnyomott a kíváncsiság:

– És ez a Kronosz projekt az, ami megmenti majd az embereket?

– Bizony! – folytatta Rhea. – A Kronosz űrhajók teljesen önellátóak, és mindegyikük egy teljes emberi, állati és növényi genom bankot, valamint az emberiség megmentett digitális emlékezetét tartalmazza. A célja, mint említettem, az emberek számára lakható bolygók keresése és kolonizálása, azaz az Újrakezdés. De ezek egyben kutatóhajók is: az emberiség pusztulásához vezető események láncolatát a Megértés projekt hivatott felfedni, ami a Visszaállítás alapjául szolgál majd, az emberi evolúció fejlődését pedig…

– A Felfedezés, igaz? – fejezte be a mondatot fiú, majd halkan elismételte a jól ismert hármast: – Megértés, felfedezés, újrakezdés…

– Így van, Tom! A céljaink mindig is ezek voltak.

A fiú egy cseppnyi megbékélést érzett: Jim apus akkor mégsem hazudott mindenben.

– De… miért élünk még mindig a Bá… vagyis, a Kronoszon?

– Mert a Földről, vagyis annak környezetéből nézve minden kicsit más. A Kronosz-7 úticélja eredetileg a TOI-25482 exobolygó volt, de ahogy közelítettünk hozzá, alig egy évtized alatt kiderült róla, hogy lakhatatlan. Célba vettük a következőt, de idővel a listánk első harmadában szereplő többi bolygóról is ugyanez derült ki. A távolabbiakhoz pedig még hosszú évtizedeket, évszázadokat kell utaznunk.

– Akkor…? – rökönyödött el a fiú.

Christie lehajtotta a fejét, de Rhea tárgyilagos volt:

– Folytatjuk az utat, és végrehajtjuk a céljainkat. Azok közösek. Embernek, klónnak, és nekem is.

– De Jim apus azt mondta, hogy néhány évtized múlva az emberek már…

Christie Tom vállára tette a kezét. Rhea közben tovább folytatta:

– A céljaink közösek, Tom! A létünk célja pedig a szolgálat.

– És ott a remény is! – vágta rá megjátszott lelkesedéssel Christie, majd inkább elfordult, hogy a fiú ne lássa a könnyeit. – Köszönjük az információkat, Rhea!

 

A fiúnak számtalan kérdése lett volna még, de nem erőltette. Volt azonban egy, amit mindenképpen meg akart kérdezni.

– Christie – kezdett bele bátortalanul –, én hányadik Tom vagyok, akit ismersz?

A nő nehezen türtőztette magát. Összeszorult a szíve a kérdéstől.

– A… negyedik – ennyit bírt kinyögni, majd újra el kellett fordulnia, hogy ne törjenek elő az érzelmei.

A fiú elgondolkozott egy pillanatra.

– Csak? Pedig olyan sokáig nem is élek! – nevetett fel, de a nő nem nevetett.

– Tudom, kicsim – válaszolta, még mindig háttal. – De a kisgyerekkoromra már nem igazán emlékszem.

Tom bólintott.

– És a többi… a régebbi… vagyis, az előző Tomok… ők milyenek voltak?

A nő nem bírta tovább. Elsírta magát, majd könnyes szemekkel magához szorította a fiút.

– Mindegyikőtök, kicsim, az összes gyermekünk csodálatos! Minden valaha élt verziótok! Az a feltétlen szeretet, ami azok mögül az okos kis szempárok mögül ránk néz, mind ugyanolyan őszinte és önfeláldozó. Annyira nagyon-nagyon szeretlek benneteket!

Tom az első pillanatban meglepődött, de aztán rájött, hogy Christie hány klóngyermekkel csinálhatta már végig ugyanezt. Hiszen csak vele már negyedszer.

– Ne haragudj, nem szabadott volna… Erősnek kellett volna lennem – sóhajtott egy mélyet a nő. – Csak… csak ne haragudj, jó? Neked most sokkal nehezebb lehet, mint nekem.

– Az Exitus miatt? – kérdezett vissza Tom, de most már nem félt annyira. Így, hogy tudta, mi miért történik, valahogy felszabadult. – Mikor fog megtörténni?

A nő közben felállt, és összeszedte magát. Higgadtan válaszolt:

– Az a szabály, hogy egyszerre két verzió nem létezhet belőled. Úgyhogy egy napon belül, valamikor.

– És… hogyan fog történni?

– Az utolsó szimulációdban. Bármit választhatsz, de a végén… nem ébredsz már fel. Nem fogsz érezni semmit, és nem lesznek fájdalmaid. Csak… vége lesz.

A fiú racionálisan fogadta.

– És a következő énem, amikor felébred – gondolkozott el –, nem fogja tudni, amit most én, igaz? Ugyanúgy, ahogy én sem tudom az előzőét.

A nő bólintott.

– Ő ugyanúgy fog felnőni, mint te. Ugyanúgy nem lesz tisztában azzal, hogy a Bázis az űrben repülő Kronosz-7 űrhajó, csak azt fogja tudni, amit te is tudtál néhány nappal ezelőttig. Segíteni fog nekünk a kutatásokban, és ugyanolyan jól fog teljesíteni, mint te. Ugyanannyira kedves, szeretetteljes, életvidám és okos fiú lesz, mint te. Csak… 10 éves.

Tom felsóhajtott.

– Csak olyan… furcsa, tudod? Hogy most, amikor már mindent értek, mégsem vihetem magammal a következő életbe.

– Régebben volt erre is egy kísérlet, Tom. A folytonosságra. Az új klónoknak a Betanítás időszakában elmondtuk, hogy ők klónok, és mindent, amit az elődjük tudott. Elmeséltük nekik az igazságot a korábbi életeikről, és minden másról is: a Földről, a Kronoszról, a világűrről és mindenről. Arra számítottunk, hogy az utóbbi lesz a megrázóbb, de nem. Azt, hogy mi a valóság, egy gyermek könnyedén befogadja, és mindegy, hogy mi az, alkalmazkodik hozzá. Beépíti az életébe. Akik csak a körülményeket ismerték meg az űrhajóról és a világűrről, egyszerűen kicsit zárkózottabbak lettek, mert nagyobb tehernek érezték a valóságot.

A fiú csodálkozva hallgatta.

– De azok, akik megtudták azt is, hogy klónok, és újra meg újra meg kell, hogy haljanak, egyszerűen nem tudtak normális életet élni. Gyanakvóak lettek, és folyton a korábbi énjeikről kérdezgettek. A rögeszméjükké vált, hogy azokhoz hasonlítsák magukat. Ahogy nőttek, lassan minden cselekedetüket ez határozta meg. Olyanokká akartak válni, mint az elődjeik, csak jobbakká. És ahogy közeledett az életükben az Exitus időpontja, egyre csak eluralkodott rajtuk a félelem, hogy hasznos életet éltek-e, fejlődtek-e, és vajon tényleg jobbakká váltak-e…

Christie most megállt, és egy pillanatra elgondolkozott:

– Azt hiszem, sokkal jobb ez így, Tom. Így, ahogy ti éltek. Így legalább valamennyire felszabadultak lehettek.

A fiú helyeslően bólogatott.

– Én is azt hiszem. Csak, mint mondtam… furcsa érzés.

– Tudom, kicsim – simogatta meg az arcát a nő.

– Na jó, most már mindent értek! – mosolyodott el Tom. – És, azt hiszem, készen is állok! De előtte még lehet pár kérdésem?

Christie elmosolyodott.

– Persze, kincsem!

– Tudom, ez furán fog hangzani, de… a többiek is tudnak a világűrről?

– Úgy érted, a többi klón, akinek elmondjuk az Exitust?

Tom bólintott.

– Nem igazán. Csak te vagy ilyen kis kíváncsi! – kacsintott rá a nő.

– És… – hezitált a fiú, mielőtt belevágott. – Meghalhatnék odakint a világűrben? Ki tudnátok rakni az űrhajón kívülre, és aztán ott hagyni?

A nő egy pillanatra elszörnyedt a gondolattól, hogy mi játszódhat le a fiú fejében, de erőt vett magán, és próbált higgadtan válaszolni.

– Nem, kicsim. Az egy szörnyű és fájdalmas, magányos halál. Nem akarhatsz szenvedni. És, mielőtt megkérdezed: nem, az utolsó szimulációdban sem kérhetsz semmi hasonlót. Erre nem fogsz rávenni, és apust sem!

– Hát, meg kellett próbálnom! – nevetett fel a fiú.

Most Christie is felnevetett. A fiú az idegein táncolt.

– De nem jött be!

– Nem baj, én igazából… tudod, mit szeretnék? Egy olyan igazi szimulációt, amiben virtuális klónok is részt vesznek.

– Tényleg? Biztos ezt akarod? – lepődött meg Christie.

– Miért? – szeppent meg Tom. – És miért így mondod?

– Csak… furcsa a kérés. De, végül is, igazad van, Tom! – gondolta át a nő. – Nem is annyira furcsa azok után, amiken keresztülmentél. A legtöbbetek, akivel apus elbeszélget az Exitusról, soha nem is szerez tudomást a virtuálisokról. El sem jutnak odáig.

– Miért? Mi szokott történni általában?

– Hát, közel sem ennyi minden. Miután Jim elmeséli nekik, hogy ők klónok, általában ezzel kapcsolatban szeretnének válaszokat kapni, illetve a céljainkról és a kinti világról. Így nem is nagyon szoktak kérések lenni az Exitus-szimulációhoz. Általában ránk bízzák, vagy ha nem, akkor is valami olyasmit választanak, amit amúgy is ajánlanánk nekik. Valami olyat, ami felemelő.

– Kitalálom: kijutnak a Bázisról, és egy olyan kinti világban találják magukat, ahol már nincs veszély, és minden tökéletes.

– Bingó! – nevetett fel a nő. – Mondtam én, hogy okos gyerek vagy te!

– Akkor talán most már érted, miért akartam én is kijutni, és odakint meghalni.

A nő most értette meg a fiú motivációját, és ezen keresztül azt is, mennyit jelent ezeknek a gyerekeknek valójában szolgálat. Nem volt több kérdése.

– Rendben, akkor egy valódi Megértés szimulációt fogsz kapni! Viszont, van pár dolog, amit tudnod kell ezekről: az ilyen szimulációkban egyáltalán nem vagy öntudatodnál, és mivel nincs gyakorlatod benne, előfordulhat, hogy kiugrasz belőle, ha nagyon felizgatod magad. Ilyenkor két mély levegő, és onnan folytatod, ahol abbahagytad. A virtuálisoknál ez a veszély nem igazán áll fenn, mert már tudják kezelni, de te a simdev eszközöddel fogsz becsatlakozni, úgy, mintha csak egy hétköznapi szimuláció lenne.

– Értem.

– Van valami speciális kívánságod a szimuláció témáját illetően? Vagy, hogy kikkel akarod együtt csinálni? – kérdezte a nő, de aztán észbe kapott: – Bocs, hülye vagyok! Honnan is tudhatnád, ha csak tegnap szereztél tudomást egyáltalán a létezésükről?

A fiú elgondolkozott.

– Ami azt illeti, ha már lehet választani, akkor azzal szeretném csinálni, akinek a klónja alattam fekszik a Keltetőben. Őt legalább már láttam. És Apus is azt mondta róla, hogy tapasztalt. Meg… neki is csak 2 napja van hátra…

– Rhea, ki ő? – kérdezte fennhangon a nő.

K-2A8ECFD0/34/H. Kathy valóban az egyik legeredményesebb virtuálisunk – jött a válasz a hangszóró felől.

– Tökéletes! – bólogatott Christie. – Téma? Személyek száma?

Tom megvonta a vállát.

– Teljesen mindegy. Legyen az, ami amúgy is következne neki, és két személyes.

– Rendben! Szólok apusnak, és beütemezzük a szimulációt! Rhea szólni fog, hogy mikor. A B-W szektorban találkozunk! – azzal elviharzott.

 
 

Kívánság

– Biztosan ezt akarod, Tom? – kérdezte a feje mellett álló Jim apus.

A fiú sóhajtott egy mélyet, és körbenézett a kis helyiségben. Az ágya mellett egyetlen szimulációs kapszula állt, amiben a már korábban látott kislány idősebb mása lebegett a sűrű folyadékban. Ránézésre annyi idős lehetett, mint ő. Csövek lógtak ki a testéből és a halántékából, de az arca békés volt, és a szája szélén még egy egészen kicsi, alig észrevehető mosoly is ült.

– Köszönöm, hogy behoztátok a kedvemért! Így, kettesben sokkal megnyugtatóbb.

Az öreg Jim elmosolyodott:

– Ezen nem nem fog múlni! De egyébként a robotoknak köszönd, fiam!

Tom csak mosolyogva legyintett, majd a másik irányba fordította a fejét, Christie felé.

– Itt maradtok velem?

– Veled leszünk végig… – válaszolta őszinte aggódással a nő, majd a fiú lábai irányába mutatott. – Ott, a megfigyelőablak mögött.

Most újra Jim vette át a szót:

– Tom, először végig fognak pörögni előtted a rendelkezésre álló, vagy már rekonstruált események, és csak aztán fogsz bekapcsolódni a szimulációs jelenetbe. Amíg a szimulációban vagy, olyan, mintha álmodnál: semmit sem fogsz tudni a mi valóságunkról. Úgy fogod érezni, mintha mindig is az a szereplő lettél volna, akinek a bőrébe bújsz. Készen állsz?

A fiú bólintott.

– Készen állok, apus!

– Tessék, a simdev-ed – nyújtotta át a kis, korong alakú eszközt a fiúnak, majd fölé hajolt, és átölelte. Hosszan.

Ezután Christie következett – még hosszabban.

– Hamarosan véget ér Kathy mostani szimulációja. Utána jössz te. Hiányozni fogsz, Tom, és… szeretlek! – búcsúzott el tőle néhány könnycseppel.

Amikor kimentek, a fiú Kathy felé fordult, és közben felrakta a jobb halántékára a simdev-et. Várt, és ahogy nézte a kapszulában, a lány életén gondolkozott: mennyire más életet élt, mint ő, és mégis mennyire sok hasonlóság van közöttük. Hamarosan pedig mindkettejüké véget ér. Az övé ma, Kathy-é pedig holnap.

A kapszula kijelzőjéről most eltűnt a legalsó sorba írt számsorozat, majd pirosan villogva megjelent egy új: SIM/XA-0153984AD4/20360615/2207/17.

 

A következő pillanatban egy kedves, meggyötört női arc tűnt fel előtte, aki végtelen szeretettel mosolyog rá. Egy villanás, majd ugyanaz a nő, amint felé kiabál, miközben ő egy hatalmas, zöld réten szaladgál. Aztán padsorok, melyek egyik padjában ő ül, a mellette ülő kislány pedig rámosolyog. Annyira szép arca van. Aztán ugyanez a szép arcú lány, most már idősebben, amint egy fehér fátyol mögül csillogó szemekkel azt mondja: akarom. Majd egy csodaszép, cseppnyi méretű lánygyermek ugyanennek a nőnek a kezében. Aztán élete legnagyobb munkájának megnyerése, a Világtorony főépítészeként. Majd az autóbaleset, amiben elveszíti az ő gyönyörű feleségét. Azután már csak a csodaszép, vörös hajú kislány élete, ahogy lassan cseperedik. Ő pedig csak érte él.

 

– Édesem… – szólalt meg önkéntelenül. – Kincsem, nézd, mit hoztam neked!

A tízéves-forma kislány csukott szemekkel, mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. A testéből néhány cső lógott ki, a mögötte álló monitoron pedig a szívverésének görbéje rajzolódott, amit ütemes pittyegés kísért.

– Emlékszel még rá, kicsim? Ő Tar-Tar! Apu megtalálta otthon! Az ágyad mögé volt beesve.

A kislány nem reagált.

– Még akkor kaptad tőlem, amikor beteg lettél. Emlékszel?

A kislány nem mozdult. A férfi felsóhajtott.

– Már 3 hosszú éve… De én tudom ám, hogy emlékszel, mert aznap egész éjjel ölelted a babát!

Eszébe jutott, mennyit kuncogott azon az estén, amikor Tar-Tarról mesélt neki.

– Tudom ám, hogy hallasz, tündérkém! Az orvos bácsi mondta, hogy kómában is hallotok!

Rövid csend után témát váltott:

– Képzeld, végre-valahára elkezdődött az építkezés! Jó sokáig tartottak az előkészületek, igaz? Holnap állítjuk be véglegesre az alap tartóoszlopait a Toronynál. Kár, hogy… vagyis… jó lenne, ha te is látnád. Mert az azt jelentené…

Vissza kellett nyelnie a könnyeit. Eddig bírta. Felállt, végigsimította a kislány békés arcát, beletúrt abba a dús, göndör hajába, majd fölé hajolt, és egy puszit nyomott a homlokára. A babát pedig a feje mellé tette.

 

– Főnök, biztosan jó lesz így? – kérdezte tőle a gödör mellett álló, sárga mellényes férfi, de a csörgés a fülében teljesen elvonta róla a figyelmét.

Ránézett a karperecére. Felismerte a számot: a kórházból hívták.

– Főnök, megerősíted? – erősködött a sárga mellényes.

Fel kellett vennie.

– Főnök!

Megérintette a fülcimpájára csíptetett, apró korongot, és válaszolt:

– Halló!

– Üdvözlöm, Mr. Faber! Whaley nővér vagyok, a kórházból. A lányáról lenne szó. Kérem, amint tud, jöjjön be!

Ideges lett.

– Főőőnök! Kéne a megerősítésed! – hallotta újra, de csak a kollégájára kellett emelnie a tekintetét, hogy azonnal elhallgasson.

– Miss Whaley, ne haragudjon, de miről lenne szó? Most nem igazán tudok elszabadulni…

Pillanatnyi csend következett, majd a nő a lehető legkomolyabb hangján szólalt meg újra:

– Ez halaszthatatlan, Mr. Faber! De így nem közölhetem. Sajnálom…

Azonnal érezte, hogy baj van. Megérintette a fülén lévő korongot, majd egy pillanatig csak meredt maga elé. Egy öröknek tűnő másodpercig tartott, amíg az agya a lehetőségeket számba véve eljutott az utolsóig, amitől a lánya kómába esése óta menekült.

Üveges tekintettel meredt a mellette álló férfire, akinek éppen formálódó ajkai a felismeréstől lassan becsukódtak, majd megértés csillant a szemében.

– Megerősítem! Csak csináljátok! – Ennyit mondott neki, majd sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.

 

– Sajnálom, kicsim! – ült könnyes szemmel a kórházi ágy mellett. A kislány ugyanolyan békés arccal feküdt az ágyon, ahogy mindig, de most csend volt. Nem jött több pittyegés.

– Az én hibám! Nem tudhattam, hogy az a szaros baba fertőzött meg… Én, hülye, meg behoztam újra!

Zokogott.

– Kislányom… kislányom… – nyúlt a kezéért, és az arcához szorította. – Kislányom…

Teljesen összetört.

 

– Főnök, ne! Menj hátra, mielőtt meglátnak! – tuszkolta félre a sárga mellényes segédje a lemenő nap fényében úszó gödör mellől.

Majdnem elesett.

– Ne dumálj itt nekem, Johnnie! Akkor vagyok itt, amikor akarok, érted? Ki vagy te, hogy…?

– Főnök, részeg vagy! Menjünk legalább a bódék mögé, kérlek! – könyörgött a férfi, majd a hóna alá nyúlt, és támogatni kezdte.

 

Az éjszakai csípős levegő ébresztette. Felriadt, de még mindig részeg volt. Amíg felismerte, hogy a munkások épületei mögött fekszik, lassan tudatosult benne az is, hogy miért. Beléhasított, hogy mi történt a lányával, és egyből potyogni kezdtek a könnyei. De máris a zsebéhez nyúlt: kitapogatta az üveget, és meghúzta. Amíg bele nem szédült.

– Mit csinálsz te ott? – ordította el magát hirtelen, az építési gödör irányába. Mintha egy férfialakot látott volna kimászni onnan.

Felpattant, hogy utána szaladjon, de két lépés után összegabalyodtak a lábai, és elvágódott. Pillanatokkal később egy lámpa cikázó fénye tűnt fel, majd egy nagydarab alak, feléje futva. A másik férfi elmenekült.

A biztonsági őr ekkor ért oda hozzá.

– Mit kiabálsz, te köcs… – üvöltötte lihegve, de amikor az arcába világított, hirtelen hangsúlyt váltott: – Ó, bocsánat, Mr. Faber! Maga az? Mit keres itt ilyenkor?

Elkeseredetten sírt. Nem bírt felkelni.

– Jöjjön, na! – nyúlt a hóna alá az őr. – Elkísérem az autójáig. Menjen haza, és aludja ki magát!

– Az a kínai… valamit matatott! Ott, a gödörben! – mutogatott közben, de az őr ügyet sem vetett rá.

 

Százhússzal tépett. A könnyeitől az utat sem látta, de nem is érdekelte. Már semmi. Minden elmúlt. Örökre.

A folyó melletti útra fordulva újra tövig nyomta a gázt. Elszámolt tízig, és közben elbúcsúzott. Aztán elrántotta a kormányt, egyenesen a folyó felé. A szalagkorlát szinte nem is állt ellen.

A becsapódás után meg sem próbált menekülni. Csak nézte, ahogy ömlik befelé a víz a szellőzőrácsokon keresztül, és közben eszelősen nevetett. Mindjárt vége.

 

A következő pillanatban az átadási ünnepséget látta az elkészült Világtoronynál. Ahogy az elnök beszédet mond, aztán a tömeg vele együtt elözönli az épületet. A tűzijátékot, a keleti ablakokhoz odasereglő emberekkel. Aztán a pattogva recsegő acélszerkezetet, majd a megbillenést, végül pedig a robbanást az alapnál. A sikolyokat tisztán hallotta, ahogy lassított filmként összeomlik az épület.

Utána már csak híradások képei jöttek. A nyomozás, majd a bomba maradványainak felfedezése az alapnál. Az elnök temetési ünnepsége. A Nyugati Szövetség hadüzenete a Keletnek. Az első légiriadó. Az atomrakéták nyomában kitörő háborúk. A pusztulás kezdete.

Ez volt az utolsó kép.

– De hisz nem is a bomba volt! – futott át az agyán az utolsó gondolat. – Csak nem lett volna szabad megerősítenem!

 

* * *

 
 

Felriadt, és ösztönösen körülnézett. A megfigyelőablakot kereste, de nem állt mögötte senki.

– Apus? Christie? – kiáltott fel, de a hangja csak távoli hörgésnek hangzott.

Fel akart pattanni, de csak lebegett. A testéből csövek lógtak. A folyadékban volt ő is. Bezárva egy kapszulába.

Rettegés fogta el.

Ütni kezdte a kapszula üvegfalát, de a folyadék ellenállt. Nehéz volt a mozgás, és a karjai is egészen vékonyak voltak. Szinte csak csont és bőr.

– Próbálj megnyugodni, Tom! – hallotta a fejében Rhea ismerős hangját. – Ha kommunikálni akarsz, csak gondolj arra, amit közölni szeretnél velem.

– Mi történt? Hol vagyok? – koncentrált a gondolataira.

– Kiébredtél – jött a válasz, érzelmek nélkül, tárgyilagosan. Ahogy mindig.

Félelem járta át az egész testét. Alig tudott lélegezni.

– De hol vagyok?! – kérdezte újra.

– A Kronoszon.

– És hol van Jim apus? És Christie? – Próbálta felfogni, mi történt.

– Ők már réges-rég meghaltak, Tom… Jim 2193-ban, Christie pedig 2262-ben. Ő ment el utoljára. De már ennek is 52 éve.

Pánikba esett.

– De az előbb még…

– Egyszerűen túlébredtél, Tom. Az csak egy szimuláció volt. Ők már nincsenek.

Nem tudta felfogni.

– De az Exitus…

– Sajnálom, Tom.

– És a Benépesítés?

– A következő kiszemelt bolygó 192 évnyi távolságra van. Addig is dolgozunk a Megértés projekten. De most már spórolnunk kell a készletekkel. Leszűkítettem az eshetőségeket egymillió alatti eseményszálra. Ehhez elegen vagytok nyolcan, négy csoportban.

Nem tudott megszólalni.

– Most vissza kell menned! Meg kell ismételnünk, újra. Ne feledd, céljaink közösek: a szolgálat.

Ezt már fel sem fogta, de amikor balra fordította a fejét, és meglátta a másik kapszulában lebegő Kathy-t, furcsa érzés fogta el: mintha valahonnan ismerné őt. Némán bámulta, miközben a kijelzőjén egy pirosan villogó számsorozat jelent meg: SIM/XA-0153984AD4/20360615/2207/42.

 

– Édesem… – szólalt meg hirtelen. – Kathy, kincsem, nézd, mit hozott neked apu!

A kislány mozdulatlanul feküdt. Csukott szemekkel, csendben. Csak a pittyegés hallatszott.

– Emlékszel még, kicsim? Ő Tar-Tar! Megtaláltam neked. Az ágyad mögött volt.

A kislány nem mozdult.

– Még akkor kaptad, amikor beteg lettél. Így sem emlékszel?

Lemondóan felsóhajtott.

– Már 3 éve… De mégis, én tudom, hogy emlékszel, mert egész éjjel a babát ölelve aludtál!

Emlékezett rá, hogy Kathy mennyire kuncogott, amikor Tar-Tarról mesélt neki.

– Tudom ám, hogy hallasz! Az orvos is megmondta, hogy hiába vagy kómában, azért hallasz!

Elmélázott, de aztán témát váltott:

– Képzeld, végül csak elkezdődött az építkezés! Holnap állítjuk be a tartóoszlopokat a Toronynál. Bárcsak te is látnád. Bárcsak felébrednél…

A sírással küzdött – és nem bírta tovább. Felállt, megsimogatta a kislány békés arcát, majd fölé hajolt, és megpuszilta, a babát pedig letette a feje mellé. Aztán elindult kifelé.

Az ajtónál még megállt, hogy visszanézzen, de ekkor hirtelen az egész testét egy erős déjà vu érzés járta át. Mindene belebizsergett – mintha ez már megtörtént volna egyszer. Vagy ezerszer.

 

Nem tudott kimenni. Megfordult, és visszaült az ágy melletti székre. A kezébe vette a kis babát, és ahogy ránézett, elmosolyodott.

– A jó öreg Tar-Tar! – sóhajtott egyet, majd a lányára nézett. – Szeretlek, Kathy!

Hosszú percekig nézte a kislány békés, gyönyörű arcát és lassan emelkedő-süllyedő mellkasát, miközben feltörtek belőle a közös emlékeik, és átjárták a szívét.

A félelem tovaszállt, és a lelkét a biztonság érzése töltötte meg. Úgy érezte, mintha itt és most ő uralná a sorsot, és nem tudna rosszul dönteni.

– Tizenhét – suttogta lassan. – Harminckettő.

A baba szemek nélküli, kopottas arcát bámulta.

– Kilencvenöt. Hatvanhárom.

Tar-Tar világában fény gyúlt. Már ő sem félt.

– Százharminchét. Negyvenkettő.

A kis manó valóságában újra megjelentek a barátai. Özönleni kezdtek.

Az ágy felől egy mélyről feltörő, hosszú sóhajtás hallatszott. A pittyegés ritmusa felgyorsult, majd újra visszalassult.

– Negyvenkettő – ismételte el alig hallhatóan Kathy.

Tar-Tar csalhatatlan megérzése visszatért. Kiválasztotta ezt a barátját, és beengedte az emberek világába.

 

A szimulációs kapszula kijelzőjén a számsorozat zöldre váltott. Aztán eltűnt.

 
 
 

A novellához kapcsolódó kérdésekre ebben a cikkben kaphat választ az olvasó.

 

1 csillag 2 csillag 3 csillag 4 csillag 5 csillag  (10 értékelés, átlag: 5,00)
Kérem, értékelje!
Loading...

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 Gondolat “Tar-Tar és barátai