Beleolvasás


Az alábbiakban a könyv első fejezete olvasható. A teljes regény a Letöltés oldalról tölthető le.

 

00

– Jelentést kérek! – szólalt meg a jobb oldali férfi fejében egy hang.

– Az alany a projektált cselekvési síkon tartózkodik. Nincs változás – válaszolta a férfi.

– Legvalószínűbb eltérés?

– Normán belüli. Alacsony valószínűséggel.

– Folytassák a megfigyelést!

A jobb oldali férfi a mellette ülőre nézett. A bal oldali férfi, aki eddig némán hallgatta a beszélgetést, most bólintott egyet, majd beindította az autót. Lassan indultak el, de csak a következő utcasarokig jutottak: a megfigyelt személy ott éppen előttük kelt át az úttesten. A szélvédőn keresztül jól láthatóan végigmérte az autóban ülő két magas, fekete öltönyös, fekete kalapos, fekete napszemüveges, kifejezéstelen arcú férfit, majd amikor a tekintetük összetalálkozott, az arcán villanásnyi felismerés jelent meg.

A bal oldali férfi ekkor a gázra lépett, és elhajtott. Nem sokkal távolabb húzódott le az út szélére, majd a tükörből nézték tovább, hogy mit csinál a megfigyelt személy. A fiatalember egy ideig tétován állt az úttest túloldalán, majd fogta magát, és bement az ott található könyvesboltba. Néhány perc múlva jelent meg újra, egy reklámtáskával a kezében, amin a bolt neve állt. Ezután továbbindult az utcán.

– A cselekvési sík áthelyeződését észlelem. Megerősítést kérek! – szólalt meg újra a jobb oldali férfi fejében a hang.

– Az alany felismerhetett bennünket. Tovább követjük – továbbította a választ, majd ismét elindultak. Lassan gurulva, immáron tisztes távolságból követték a célpontot.

A következő utcasarkon a fiatalember összeütközött egy járókelővel: egy magas, vékony, copfba kötött hajú, fehér szakállú, ősz férfivel. Nem szóltak egymáshoz, de az autóban ülők látták, amint a férfi a megfigyelt személy zsebébe csúsztat valamit.

– Külső beavatkozást észleltem más idősíkról. Megerősítést kérek! – kapta az újabb utasítást a jobb oldali férfi.

– Az alany találkozott valakivel. Az ismeretlen átadott neki valamit.

– Az idősík összeomlik. Azonnali kivonás! – Ez volt az utolsó utasítás. Aztán csend lett.

A két öltönyös egymásra nézett, majd a bal oldali férfi bólintott, a következő pillanatban pedig mindketten eltűntek az autóból. Az gurult még néhány métert, majd egy másik, az út szélén parkoló autónak koccant. Hangos, szaggatott kürtszó hangzott fel.


01

Az emelkedő nap fénye lassan kúszott lefelé a hálókabin falán, amíg el nem érte az ágyban szuszogó fiú kopasz, izzadtságban úszó fejét, hogy megsimogassa nyugtalan, meggyötört arcát.

A fiú ettől összerezzent, és kinyitotta a szemét. A fejébe azonnal erős fájdalom hasított, amitől felült, és zaklatottan nézett körbe: otthon volt, a hálókabinjában. Megpróbált visszaemlékezni az alvás közben látottakra, de a fejfájás csak foszlányokat engedett neki: egy kietlen, forró sivatagot, az elviselhetetlenül erősen tűző napot, és a víz hiányát, aminek egy cseppjéért is az életét adta volna.

Alig tudott koncentrálni.

„Gondolatok és képek alvás közben. A fej fájdalma.” – küldte el nagy nehezen a keresőkifejezést a Hálózatra, hogy megérthesse, mi történik vele. A válasz pillanatokon belül megérkezett: „Az agyi chip zavara. Mihamarabb látogasson el a gyógyító intézménybe. Az előjegyzés a panaszai alapján automatikusan megtörtént.” – jelent meg a fejében, a chipjén keresztül, gondolatként.

Lassan felkelt, és elbotorkált a tisztálkodó helyiségig, ahol nehezen ugyan, de sikerült elindítania a reggeli tisztító- és hidratáló programot. Ez végre segített: a lágy vízpermet gyengéden tompította a fejfájását, és mire végzett a tisztálkodással, már sokkal jobban érezte magát.

A kabinból kilépve elővett egy kezeslábast a tisztító készülékből, de miközben megpróbálta felvenni, többször is elesett. A harmadik próbálkozás után adta fel: inkább odalépett a tartósító készülékhez, és kivett belőle egy reggeli energiaszeletet, az öltözködést pedig csak azután fejezte be, miután azt elmajszolta.

– Valami nagyon nincs rendben… – Esetlennek érezte magát.

Az utcán egyenesen a teleport készülék felé indult. Az útját egy megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés kísérte, de hiába kereste az okát, minden a megszokottnak tűnt: a méhsejt alakba rendezett lakások az úttest mindkét oldalán, a csendes, egyenes sorokban haladó reggeli enbertömeg, és a közöttük katonás rendben mozgó robotok.

Akkor jött csak rá, hogy mi zavarja, amikor a teleporthoz érve félreugrott előle valaki. Az enberi egyen-viselet és a kopasz fej miatt először fel sem ismerte, hogy férfi-e vagy nő az illető, de amikor a tekintetük talákozott, egyből rádöbbent, mi a gond: nem látta a fiatal nő gondolatait, ahogy a nő sem az övéit, ráadásul bárhogy is próbált rákapcsolódni a nő chipjére, képtelen volt rá. Aztán rátört a felismerés: a többi ember gondolatait sem látja. Senkiét.

Nyomasztóan egyedül lett.

– Már… nem is működik a chip? – kérdezte magától elkeseredetten, miközben belépett a fülkébe.

A készülékhez kapcsolódás viszont mégis sikerült. Gyorsan, kapkodva adta meg a célállomást –mielőbb el akart tűnni a rémült és rosszalló pillantások kereszttüzéből.

A gyógyító intézmény előcsarnokába érkezve fellélegezhetett: itt csak alig lézengtek páran. Kapcsolatba lépett az épület információs rendszerével, majd a hatalmas, puritán termen átvágva az első emeleti vizsgálókhoz ment. Még mindig nyugtalan volt.

Rajta kívül csak néhányan tartózkodtak a helyiségben. Először a hozzá legközelebb ülő, középkorú férfin akadt meg a szeme, akinek sérült halántékából lassan, cseppenként hullott a vér a padlóra, miközben mozdulatlanul, üveges szemekkel bámult a semmibe. Kicsit hátrébb egy összefüggéstelenül hadováló hölgy ült, akinek felsőteste ütemesen mozgott előre-hátra. A lány mögöttük, a sarokban üldögélt.

Magáról megfeledkezve nézte a csukott szemű lány egyenletes arcívét, fitos orrát, szabályos, tükörsima koponyáját, majd amikor az felé fordulva kinyitotta a szemét, akaratlanul is összekapcsolódott vele – az első enberrel azon a reggelen.

A lány gondolatai rögtön felfedték a kilétét – mert ismerte őt. Az emlékek maguktól törtek fel benne a városi kommunában együtt töltött gyermekévekről, és aztán a megmagyarázhatatlan hiányérzetről, miután a felnőtt életbe kilépve elszakadtak egymástól.

– Szia! – suttogtak a lány gondolatai a fejében.

– Szia… – jött zavarba tőlük egy pillanatra.

– Rég találkoztunk – segített neki a lány egy mosollyal.

– Régen… – bólintott, és közben elmerengett a múlton.

A külvilág lassan elhomályosult és elhalkult körülöttük. Azt sem érzékelték, ahogy egy megtermett robot a sérült fejű férfit az egyik hátsó helyiségbe viszi, az asszisztens pedig betámogatja a motyogó nőt a vizsgáló helyiségbe.

– És… hogy vagy? – kérdezte közben a lánytól.

– Rosszul. Vagyis… – csillantak meg a nagy, kerek szemei – most már jobban.

– Valami baj van?

A lány felsóhajtott.

– Napok óta nyugtalanul alszom. Mintha valami befészkelte volna magát a gondolataimba. Ma reggel pedig már olyan egyszerű dolgokra is képtelen voltam, mint hogy összekapcsolódjak másokkal, vagy beindítsam a tisztálkodó kabint. És sokszor fáj a fejem is.

– Nálam is pont ugyanez van! – lepődött meg a fiú. – De most… mintha elmúlt volna a fájdalom.

A lány mosolygott. Ő is így érezte.

– Jöjjön! – törte meg a csendet a hozzájuk lépő asszisztens.

A lány bólintott, majd felállt, és követte a rezzenéstelen arcú nőt a vizsgáló helyiségbe. A fiú egyedül maradt, de a gondolatai még mindig a lány körül forogtak. Az együtt töltött időkre gondolt, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem találkoztak soha az elválás után.

– Most maga jön! Fáradjon velem – zökkentette ki a gondolataiból később az asszisztens. Felállt, de miközben követte a nőt, a szemeivel végig a lányt kereste. Sehol sem látta: biztosan egy másik kijáraton át hagyta el a vizsgálót.

– Üdvözlöm! Kérem, foglaljon helyet – köszöntötte szenvtelenül az idősebb orvos, már a vizsgáló helyiségben. – Mi a panasza?

– Üdvözlöm, doktor úr! – ült le a vizsgálati székbe. – Nekem… én az éjjel képeket láttam a fejemben. Olyan dolgokról, amik nem történtek meg. Reggel pedig fájdalmat éreztem. Még felöltözni sem tudtam rendesen, többször is elbotlottam. A Hálózattól kértem segítséget…

Az orvos csak hümmögött.

– Hát, lássuk… Dőljön hátra, és lazítson!

Az asszisztensnő közben a fiú feje fölé hajtotta a tányér alakú szkennert, majd beállította, hogy a bal halántékánál elhelyezkedő chip éppen a megfelelő pozícióba kerüljön. Miután a gép elindult, néhány pillanatnyi búgó hang után már véget is ért a vizsgálat.

– A chipje tökéletesen működik – foglalta össze röviden az orvos. – Igaz, ez még egy előző generációs modell, de az egyik legmegbízhatóbb. Nagyon kevesen jönnek meghibásodással, és azt is minden esetben valami külső, mágneses vagy elektromos behatás idézi elő. Magánál azonban szó sincs erről: maga teljesen egészséges.

A fiú felült, és meglepetten próbált tiltakozni:

– De akkor mik voltak azok a képek? És a fájdalom? És miért nem tudtam még felöltözni sem?

Az orvos előrehajolt, és a kopasz fejével erős kontrasztot adó bozontos szemöldökét felhúzva szúrós, ellentmondást nem tűrő pillantást vetett a fiúra.

– Nézze, az emlékanyagai alapján éjszaka semmiféle képeket nem látott. És annak sem látom semmi nyomát, hogy elesett volna. Továbbmegyek: azt sem látom, hogy bármiféle jelzést küldött volna a Hálózat felé.

– De akkor… hogyan? – kérdezett vissza őszinte csodálkozással a fiú.

Az orvos a kérdés komolyságával nem is törődve egyszerűen csak megvonta a vállát.

– Azt csak maga tudhatja… De, ha gondolja, felajánlhatom magának is azt, amit az előző hölgynek: bár teljesen felesleges, de befrissíthetjük a chipje szoftverét a legújabb verzióra.

A fiúnak nem volt más választása: bólintott, majd engedelmesen hátradőlt a székben. Az asszisztens újra a feje fölé hajtotta a szkennert, ő pedig néhány mély levegővétel után ellazult, és aztán elsötétült előtte minden.

– Bár kötelességem elmondani – ébredt meg az orvos dörmögő hangjától –, remélem, hogy nem lesz szükség rá: ha bármilyen anomáliát észlel, vagy továbbra is tapasztalja a nem létező problémákat, keressen fel újra. Viszontlátásra!

– Köszönöm, doktor úr! – válaszolta zavartan, miközben felkelt a székből. – Arra? – mutatott az ajtó felé, amin belépett a vizsgálóba.

A férfi megrázta a fejét, és a másik, oldalsó ajtó felé mutatott.

– Arra! Szép napot!

A fiú még mondani akart valamit, de inkább csak biccentett, és elhagyta a helyiséget. Az előcsarnok felé vette az irányt, és ahogy haladt, máris kezdte újra a réginek érezni magát. Újra átlengte a valahová tartozás jól megszokott, bódító érzése, és már érzékelte a kapcsolatot a többi enberrel is. A chipjén keresztül beleolvasott néhány, a közelében elhaladó enbertársa gondolataiba, és megnyugodva vette tudomásul, ahogy mások is sikeresen kapcsolódnak hozzá.

A teleporthoz érve magabiztosan adta meg az új célállomást.

A fülkéből kilépve a munkaterületére érkezett. Itt még csak hajnalodott, és a kelő nap vöröses sugarai a mindenfelé tüsténkedő robotok százai által felvert porból csak lassan rajzolták ki a hajdani nagyváros hatalmas épületeinek körvonalait. Bár a fiúnak sokszor volt már része hasonló látványban, ez a helyszín mégis különleges volt a város helyzete miatt: az ugyanis a Halott Kontinensen helyezkedett el.

Korábban hosszan vizsgálták a központban, hogy a többi befejeztével belekezdhetnek-e a munkába ezen a kontinensen, de mivel minden vizsgálat azt mutatta, hogy a kontinensre lépés biztonságos, a helyreállítás mellett döntöttek. A feladat itt is pontosan ugyanaz volt, mint máshol: lerombolni a Régi Kor emberei által hátrahagyott építményeket, megsemmisítve minden tárgyi emléket, majd helyreállítani a növény- és állatvilágot. Utóbbi itt még döntésre várt, mert a kontinens történetéről egyelőre csak annyit tudtak, hogy a múlt egy pontján minden élet – és kizárólag csak az élet – teljesen eltűnt innen. A miért homályban maradt.

Ekkor egy robot lépett oda hozzá, és kezdett gondolati kommunikációba vele:

– Üdvözlöm, koordinátor! Az előkészítés a megadott ütemben folyik.

– Üdvözlöm, felügyelő! Kérem a szektorok térképét és az előkészítés állapotát.

A robot azonnal elérhetővé tette a kért adatokat a fiú tudata számára, aki a chipje segítségével gondolatban részletesen átböngészte a területet. Még most, a többedik alkalommal is lenyűgözte a város hatalmas kiterjedése és az épületek mérete, hogy elődeik mekkora területen éltek – ez a hely ránézésre is többmillió ember otthona volt. Ez a lépték számukra egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt: az enberiség legnagyobb városai is mindössze csak néhány százezer fősre rúgtak, mert a teleportálás szükségtelenné tette a nagyobb településeket – ráadásul a természettel is hatékonyabban tudtak szimbiózisban élni úgy, ha nem hasítottak ki belőle akkora összefüggő területeket.

– Rendben. Megerősítem a számításait! – jelzett vissza a robotnak, miután áttanulmányozott mindent. A robot nyugtázta, majd visszatért a területre, a fiú pedig elindult, hogy egyesével ellenőrizze a szektorokat.

Már késő délután volt, mire a kijelölt terület végére ért. A munka ezen fázisa monoton volt, és általában eseménytelenül is telt: minden egyes szektornál magához kérette a szektorért felelős felügyelő robotot, egyeztette vele a napi teendőket, meghozta a szükséges döntéseket, aztán ment is tovább, a következőre.

Fáradtan ült le az utolsó szektoron túl, egy viszonylag sík, szabályosan elrendezett kődarabokkal tűzdelt tisztáson. Elővett egy energiaszeletet, majd falatozni kezdett, és közben nézte, ahogy a robotok katonás rendben tüsténkednek a távolban.

– Szia! – hallott hirtelen egy kedvesen kacagó, női hangot valahonnan a háta mögül. Odakapta a fejét, de hiába: a hang forrását sehol sem látta.

– Ki beszél? – kérdezett vissza fennhangon, de bizonytalanul.

Nem jött válasz.

Megvonta a vállát, és újra beleharapott az energiaszeletbe, de a falatot már nem tudta lenyelni: a teste hirtelen megrándult, majd eldőlt, és pár pillanat múlva heves rángatózásba kezdett a földön, miközben a szájából lassan potyogtak ki az energiaszelet apró morzsái.

A roham elmúltával teljesen lebénult. Hiába próbálta mozgatni a végtagjait, de akár csak a száját is, képtelen volt rá. A kapcsolata sem működött a Hálózat felé. Mozdulatlanul feküdt a porfedte város egyik szegletében, és idővel a robotok tevékenységének zaja is halkulni kezdett, ahogy a nap egyre lejjebb bukott. Bár nem ez volt a protokoll, még reménykedett benne, hogy a napi munka végeztével talán ellenőrzik a kijelölt terület széleit, de nem így történt: ahogy a robotok lassan lehúzódtak a területről, a leszálló éjjel együtt elhallgatott minden zaj. A fiú teljesen egyedül maradt a hűvös csendben.

A földön fekve minden lelassult. A pillanatok örökkévalóságnak tűntek, és az idő lomha múlását is csak abból érzékelte, ahogy az emelkedő hold fénye egyre jobban beborította az előtte fekvő kőtáblákat és kőkereszteket, kirajzolva közöttük mindenféle formákat és alakokat.

Elsőként két, egymással szemben álló emberalakra lett figyelmes, akik lassan megelevenedtek, majd hadonászni kezdtek, és egymást ütlegelték. Ezután az egyikük felkapott egy nagyobb darab követ, és a másik fejére dobta, amitől az összeesett. Ráeszmélve a tettére rögtön letérdelt a földön fekvő társa mellé, de már késő volt: hiába szólongatta, a másik férfi nem mozdult többé. Ő meg csak zokogott felette, ráébredve arra, hogy mit tett, miközben alakjuk lassan szertefoszlott, és átadta a helyét egy másik történetnek. Ebben egy férfi sétált a fák között, miközben lassan mögéje lopakodott valaki, és a hátába szúrt egy hegyes tárgyat. A férfi összecsuklott, a mögötte álló pedig elvett tőle valamit, amit a hold fényében megcsillanó, elégedett vigyora nyugtázott, mielőtt elszelelt. Röviddel ezután egy kislány alakja jelent meg, aki az ágyában feküdt, hangosan és erősen köhögve. Egy orvos-forma férfi állt felette két másik felnőtt kíséretében, de csak lemondóan ingatta a fejét. A kislány másnapra meghalt, csak a két fájdalmasan síró felnőttet hagyva maga után.

A fiú nem igazán fogta fel, mi történik. Egyszerűen nem tudta értelmezni, hogy az emberek miért veszik el egymás életét, és miért okoznak szenvedést egymásnak, azt meg végképp nem, hogyan hagyhatják, hogy valaki csak úgy meghaljon egy betegségben. Amikor náluk felbukkan egy betegség, azt az enberi orvostudomány azonosítja, kidolgozza rá az ellenszert, és rövid időn belül legyőzi. A halált pedig az élet részének tekintik, ami a természetes öregedés folyamatával ér véget: ha valaki eléri a megfelelő kort, az agyi chipje egyszerűen lekapcsolja az életfunkcióit, a testét pedig visszaadják a természet körforgásának. Bár az elvi lehetőségük meglenne rá, hogy a chip emlékeit újratöltsék egy másik egyedbe, ezzel mégsem él senki. Az enberek megértik és elfogadják a helyüket a társadalom és a természet viszonylatában.

Nagyon felzaklatták az események, de bármennyire is küzdött, a látottak elől nem menekülhetett. Hiába csukta be a szemét, a képek folytatódtak, és a hangok sem szűntek meg a fejében. Hiába küszködött, és hiába ordított volna legszívesebben, egyetlen hang sem jött ki a torkán – még csak egy erőtlen nyöszörgés sem.

– Ne félj! – hallotta később újra a kedves női hangot. A szörnyű képek azonnal tovatűntek.

– Ki vagy te? – kérdezett vissza a fejében, kérdését a láthatatlan nőnek szegezve.

– A kérdés nem ez, kedvesem – jött a szeretetteli válasz –, hanem az, hogy te ki vagy valójában!

A hang azzal eltűnt, magára hagyva a fiút, akinek az izmaiból a félelem okozta feszültség lassan távozni kezdett, az elméje pedig lecsendesedett. Miközben azon gondolkozott, hogy ki is ő valójában egy olyan világban, ahol mindenki a saját, nyilvánosan elérhető gondolatainak és emlékeinek az összessége, lassan álomba merült.


02

Amikor kinyitotta a szemét, két robot állt felette. A nap már felkelt, ő pedig ott találta magát, ahol összeesett: a szektorokon kívüli, sík területen, a kőtáblák között, a földön fekve. A robotok láthatóan kommunikálni próbáltak vele, és ebből tudta, hogy a chipje még mindig nem működik.

– Szóban… – nyökögte feléjük.

Az egyik robot azonnal kapcsolt, és verbális kommunikációra váltott.

– Üdvözlöm, koordinátor! A reggeli bejárás során észleltük az életjeleit, és így találtunk magára. A chipjét képtelenek voltunk olvasni, de fizikai sérülést nem találtunk. Előjegyeztük a gyógyító intézménybe.

– Köszönöm! – próbált meg feltápászkodni a földről, amiben az egyik robot segített neki. Erőtlen volt, de legalább már nem bénult. A fejfájása viszont visszatért.

– Jeleztük a központnak, hogy itt találtunk magára. A koordinátora várja a jelentkezését a gyógyító intézmény után.

Bólintott, majd az őt felsegítő robotra támaszkodva megindult a távoli teleport felé. A másik robot ezt észlelve eltűnt, majd rövid idő múlva visszatért egy kisebb szállító járművel, amire felülhetett. A teleportnál aztán ismét segítségre szorult: a célállomást a robotnak kellett beállítania, mert ő még azt sem volt képes irányítani.

Ahogyan a koszos ruhájában átvágott a gyógyító intézmény előcsarnokán, és felbotorkált az emeleti vizsgálókhoz, az enberek ugyanúgy, ha nem még jobban húzódtak el előle, mint az előző reggelen. Nem foglalkozott velük: egyenesen a váróba ment, és leült az egyik székre. Most egyedül volt.

Hamarosan megjelent az asszisztens. A fiú bizakodva követte őt a vizsgálóba, de amikor észrevette az előző napi orvost, és az arcán a felismerést, már sejtette, mire számíthat.

– Üdvözlöm ismét! – horkant fel egy félmosoly kíséretében az orvos. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra megtisztel bennünket.

– Üdvözlöm, doktor úr! – válaszolta lemondóan. – Nem volt más választásom.

– És ma mi a panasza? – jött a kérdés már-már gúnyos, de mégis közönyös hangon.

– Tegnap este a munkában összeestem. Először rángatózni kezdett a testem, majd amikor abbamaradt, teljesen lebénultam. Az egész éjszakát a szabad ég alatt töltöttem, közben pedig újra képeket láttam. Csak reggel találtak rám. És megint érzem azt a fájdalmat a fejemben.

– Akkor lássuk! – intett az asszisztensnek, a fiú pedig hátradőlt a székben.

A rövid, búgó hang után az orvos egy ideig az eredményeket elemezte, közben néha hümmögve egyet, majd a végén felvont szemöldökkel fordult a fiú felé:

– Most, ebben a pillanatban hogy érzi magát?

A fiú először nem értette a kérdést, de aztán rájött, hogy mire gondol az orvos: a kérdés a fejében hangzott el. Ugyanúgy is válaszolt rá, a chipjén keresztül:

– Most már… jobban.

Ezután rákapcsolódott a Hálózatra, majd a gyógyító intézmény információs rendszerére, aztán pedig beleolvasott az asszisztensnő gondolataiba is. Minden tökéletesen működött – és most már a fejfájása is elmúlt.

– De az előbb… – bukott ki belőle –, az előbb még nem működött semmi! Még a teleportot is a robotoknak kellett beállítania. És a fájdalom?

Az orvos újra csak hümmögött.

– Nézze, az előbb a géppel szándékosan kiolvastam a kérdéses időszak emlékeit is. Amit én látok, hogy ön tegnap délután leült a munkaterület szélén, evett egy energiaszeletet, aztán eldőlt, és reggelig aludt, amíg a robotok magára nem találtak. A chipje közben végig működött, illetve alvó állapotban volt, ami teljesen normális, amikor az enberek alszanak.

A fiú azonnal vissza akart vágni, de végiggondolva rájött, hogy kívülről tényleg így tűnhetett az egész.

– És reggel? A reggeli eseményeknél mit látott? – jutott eszébe.

– Megjelent magánál két robot, akikkel váltott néhány szót, majd az egyikük hozott egy szállító járművet, amin a teleporthoz vitték. Aztán ideküldték.

– Na ugye! – emelte fel a mutatóujját a fiú. – Mégis mi szükségem lett volna járműre, ha jól vagyok?

– De hiszen járt! A saját lábán járt! És a chip tanúsága szerint sincs fizikai sérülése. Nézze, ha ragaszkodik hozzá, csinálhatunk egy teljes szervi kivizsgálást, de kétlem, hogy bármit is találnánk.

A fiú leszegte a fejét, és lemondóan sóhajtott:

– Most mit tudok erre mondani?

Az orvos hátradőlt, és a gondolataiba merült. Rövid csend után szólalt meg újra:

– Nos, mivel ennyire ragaszkodik a saját verziójához, tegyük fel, hogy ön valóban az elmondottakat érzékelte, miközben a chipje meg azt rögzítette, amit én elmondtam. Ennek így chip hibának kellene lennie, de ez kizárható, hiszen az tökéletesen működik. Van azonban még egy lehetőség is: nem fogyasztott valami idegen ételt vagy növényt? Azok elméletileg okozhatnak ilyen tüneteket…

A fiú felnevetett.

– A Halott Kontinensen? Hiszen ott még növényzet sincs…

– Maga a Halott Kontinensen dolgozik? – kapta fel a fejét az orvos, miközben a szemöldöke egészen a homloka tetejéig felkúszott. – Oda meg mióta léphetnek be enberek?

– Bárki nem léphet be. Csak mi, akik a területek megtisztításán dolgozunk. Elég sokáig vizsgálták a központban, mire megkaptuk az engedélyt az ottani munkára.

Az orvos csak ingatta a fejét.

– Pedig ez mindent megmagyarázna. Ott kapcsolatba kerülhetett olyan anyaggal vagy zavaró interferenciával, ami megbolondítja az érzékelését. És azokból, amiket elmondott, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez történt.

A magabiztossága kezdte meggyőzni a fiút is. A problémái tényleg napokkal azután kezdődtek, hogy elkezdett ott dolgozni, és bár bízott a központ vizsgálataiban, most mégis hajlott rá, hogy az orvosnak adjon igazat.

– És akkor… mi a teendő, doktor úr? – kérdezte reménykedve.

– Pihennie kell. Azt pedig semmiképp sem javaslom, hogy bárki arra a területre lépjen, amíg ki nem derül, hogy mi okozza ezt a problémát önnél. Ha gondolja, kapcsolatba lépek a felettesével, és tájékoztatom az orvosi álláspontomról.

– Nem szükséges. A robotok már jelezték, hogy mindenképpen beszélni akar velem a vizsgálat után.

– Helyes. Viszont, megfigyelés alá vonnám önt. Ha ez mégis mérgezés, arról tudnunk kell.

– És… hogyan?

– Van az agyi chipekben egy hibakeresési és monitorozási üzemmód. Ha ezt aktiváljuk, akkor a chip minden eseményt részletesen lenaplóz, amiből pontosabb képet kaphatunk arról, hogy mi zajlik le ilyenkor önben. Az üzemmód viszont a chip kapacitásának egy részét lefoglalja, így a közösségi aktivitásban, a Hálózat használatában, vagy akár csak a hétköznapi műveletek során is fáradtságot érezhet, sőt, akár túlterheltséget is. Ilyenkor álljon meg, pihenjen egyet, és csak azután folytassa, amit csinált.

A fiú reménytelien bólogatott:

– Rendben, doktor úr! Ha ön szerint ez segít, akkor csináljuk!

Az orvos intett az asszisztensnek, a fiú pedig hátradőlt. A szkenner felbúgott.

– Ez a megfigyelés meddig fog tartani? – kérdezte a művelet végeztével.

– A protokoll szerint 15 napig. Akkor visszajön, kielemezzük az adatokat, és tisztán fogunk látni.

– Reméljük! Köszönöm, doktor úr!

Az elköszönés után egyenesen az épület előcsarnoka felé vette az irányt.

A teleportálás most gond nélkül ment. Bár megfordult a fejében, hogy először hazamegy lecserélni a koszos ruháját, de inkább úgy döntött, hogy túlesik a koordinátorával való beszélgetésen. A területfelügyeleti központban egyenesen felment a megfelelő osztályra, majd jelezte érkezését, a felettese pedig rögtön be is hívatta.

– Üdvözlöm! – köszöntötte a szikár, középkorú férfi, majd a válaszát meg sem várva rögtön a tárgyra tért: – Megkaptam a robotok jelentését a reggeli esetről. Kérem, tájékoztasson a fejleményekről!

A fiú leült az íróasztal előtti székbe.

– Voltam a gyógyító intézményben, ahol megállapították, hogy a chipem rendben van.

A férfi közelebb hajolt.

– Ezt nem értem. A robotok tájékoztatása szerint maga kint aludt a területen, a földön. Miután elküldték a teleporttal a gyógyító intézménybe, még egy kiegészítő jelentést is leadtak, miszerint képtelenek voltak magával a chipjén keresztül kommunikálni. Most pedig azt állítja, hogy a chipje mégis rendben van.

– Higgye el, én sem értem. Előző délután leültem megenni egy energiaszeletet, majd lebénultam, és egész éjszaka még csak az ujjamat sem tudtam megmozdítani. Aztán ez reggelre elmúlt, és amikor az orvoshoz értem, hirtelen újra működni kezdett a chipem is.

A férfi megvakarta a fejét, majd többször megdörzsölte az állát.

– Az orvos mit mondott?

– Szerinte lehetséges, hogy a kontinensen fertőződt…

– Kizárt! – csattant azonnal a férfi válasza. – Teljességgel és tökéletesen kizárt!

A fiú nyelt egyet. Szíve szerint nem is folytatta volna, de a férfi még közelebb hajolt, és egyenesen a szemébe nézett.

– Én… én csak azt mondom, amit az orvos. Szerinte ott ehettem valamit, vagy kapcsolatba kerültem valamilyen anyaggal, ami megzavarta az érzékelésem.

– Ott nincs semmi ilyesmi! Az a terület teljesen tiszta!

A fiú félve kérdezett vissza:

– Öööö… biztos ebben?

– Csak nem gondolja, hogy bármelyik beosztottamat egészségügyi kockázatnak tenném ki?

A fiú a fejét rázta, miközben a férfi folytatta:

– Én magam töltöttem el ott 10 napot, mindenki előtt. Ezután pedig egy teljes kivizsgáláson estem át, ahol mindent rendben találtak.

– Akkor… nem ez okozta?

– Garantálom, hogy nem! Ráadásul utánam még több csoport is megfordult odaát. Ha bármilyen veszély leselkedett volna ott az enberekre, arról már jóval az ön érkezése előtt tudunk.

A fiú csalódott arcot vágott. Annyira reménykedett benne, hogy a problémáját csak egy ilyen banális dolog okozza, de az is igaz, hogy kétségei már az orvostól távozás után is voltak: az ismerős lány ugyanis biztosan nem járt a Halott Kontinensen.

– És akkor… most hogyan tovább?

A felettese pillanatok alatt átgondolta a helyzetet.

– Ma már nem küldtem ki maga helyett senkit, mert holnap egyébként is indul a hangsugárzásos rombolás. Ha azalatt felépül, várom vissza. Ha nem, akkor remélem, hogy megérti, de hibásan működő chippel kockázatot jelentene odakint. Ez esetben helyettesítenem kell valakivel…

A fiú bólogatott.

– Az orvos most úgyis pihenést javasolt, és megfigyelés alá vonta a chipem.

– Nagyszerű. Akkor pihenje ki magát, és hét nap múlva várom a területen. Ha pedig mégsem tudna jönni, tájékoztasson!

– Úgy lesz! – állt fel, majd elköszönt, és elhagyta az épületet.

Csalódott volt. Annak persze örült, hogy újra működik a chipje, de annak már a legkevésbé sem, hogy a problémája megoldása mégsem lesz olyan egyszerű, mint remélte. Hosszasan gondolkozott rajta, hogy mi okozhatja ezt az egészet, próbált összefüggéseket keresni a lány és az ő esete között, és még a többször visszatérő hang is eszébe jutott, de egyikkel sem jutott előbbre.

Maradt a remény, és minden orvosi utasítás betartása.

A következő napok így teltek. Sokat volt otthon, rengeteget aludt, és olyan dolgokat próbált csinálni, amiket szeret. Minden nap ellátogatott a közeli parkba, figyelve maga körül a sok különféle enbert, miközben az őket összekapcsoló, láthatatlan Hálózaton gondolkozott, ami a chipjük segítségével egy nagy, közös egységgé formálta őket.

Kínosan került minden megterhelő szituációt, és a problémái nem is tértek vissza. Egyik éjszaka sem látott képeket, és testileg sem érzékelt fájdalmat vagy bármilyen más anomáliát. A hibakeresési üzemmód miatt ugyan néha tényleg hamar elfáradt, de a pihenés ilyenkor mindig segített.

Reménykedve várta a hetedik napot, hogy újra munkába állhasson.

 

Regény letöltése »

Vélemények »