Miért olyan nehéz a felébredés?


Ha elfogadjuk,

hogy a születéstől a halálig tartó életünk egy „epizód” valami „nagyobb” és szélesebb „életben” (tudatosságban), akkor egyértelműen tekinthetünk az életünkre egyfajta álomként. Magyarul: nem tudunk sem a születés előtti, sem a halál utáni állapotról, ahogy arról sem, hogy hol tartózkodunk a nem-éber állapotainkban (pl. alvás közben). Olyan az egész, mintha színpadon játszó színészek lennénk, akik a darab idejére amnéziásak lesznek, de az előadás előtt és után, illetve a szünetekben hirtelen visszazökkennek a saját, valós életükbe.

 

Ha így nézzük,

a felébredés nem más, mint hogy rájövünk, hogy színészek vagyunk, és valójában egy darabban játszunk. Ha ez megtörténik, attól persze még játszhatunk tovább, de már csakis tudatosan, és nem pedig azon a „vak” és zsigeri módon, ahogy azt korábban – tudattalanul – tettük. Vagyis ha átlépünk a felébredés kapuján, akkor többé már nem tudunk visszajönni onnan, és becsukni magunk mögött az ajtót. Ezt utána már nem lehet meg nem történtté tenni. Persze ez nem feltétlenül olyan rossz dolog, sőt, a teljes tudatosságban létezés sokkal intenzívebb, mint a földi élet vaksága, de akkor sem tagadhatjuk le, hogy az életünk onnantól fogva már nem ugyanaz lesz.

 

 

Ami viszont érdekesebb,

hogy hogyan lépjünk át. Az erre adott választ gyorsan elintézem: nem tudom, sőt más sem tudja, mert nem befolyásolható. Törekedni és felkészülni lehet rá, de szándékosan kiváltani nem. Erről hosszabban írtam a könyvben is, de nem akarom ennyivel elintézni, ezért inkább bemutatom a miérten keresztül.

 

Miért nehéz?

Több oka is van. Az egyik, hogy emberiségként eléggé „félreneveltük” magunkat a „tiszta” útról, a másik ok pedig a „zaj”, amivel nap mint nap szembesülünk. A hétköznapi életünkben olyan sok figyelem-elterelő esemény van, illetve annyi „szemetet” gyűjtünk össze életünk során elfojtással a lomtárunkba, hogy ez mind-mind kiváló táptalaja az egónak. Egy átlagember figyelmét az egója még csak rá sem engedi irányulni arra a mentális állapotra, ami ahhoz szükséges, hogy legalább elmélkedni tudjunk a felébredésen. Nincs rá se hely, se idő.

 

Gondolj csak bele!

Reggel felkelsz, és máris a kötelezettségeid (munka, tanulás) teljesítéséhez szükséges készülődésre koncentrálsz. Ez az időszak tehát kilőve. Ha hétvége van, esetleg tovább alszol, de akkor is ott vannak a „kötelező” otthoni dolgok, esetleg valami előre megbeszélt program. A napközbeni időszak mindenkinél munkával vagy más elfoglaltsággal telik, a kora este pedig szintén az otthoni dolgokkal telik. A többségnél a leginkább megfelelő időszak talán este lenne, miután már minden lecsendesedik körülötte, a többségünk viszont ekkor már többnyire túl fáradt hozzá.

 

A második akadályt

a személyes kötődések jelentik. A felébredéshez fel kell adni mindent, még önmagunkat is, tehát bizony el kell fogadnunk a halált. Oké, hogy ez igazából csak a mentális én (az ego) halálát jelenti, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy olyan hittel kell nekimennünk a felébredésnek, hogy hajlandóak legyünk akár „meghalni” is. Vagyis a családot is hátrahagyni. Bizony, a gyerekeket is. A szülőkről és barátokról nem is beszélve. Mert az út egy bizonyos pontján tényleg hajlandónak kell lennünk még ezekről is lemondani, és nem úgy, hogy „na jó, elképzelem, hiszen úgysem kell igazából, kacsintás”. De, kell, és igazából! Ezek után persze el lehet képzelni, hogy mekkora elhivatottság kell ahhoz, hogy olyan gondolatvilággal éld tovább az életed, hogy „nem baj, ha a következő másodpercben vége”. Persze azoknak kicsit könnyebb, akiknek legalább megfelelő anyagi hátterük van, és akik őszinte, mély kapcsolatban állnak a szeretteikkel, de egymillió emberből hány ilyen van?

 

Akkor esetleg az elvonulás segít?

Ez már valóban egy jó opció, mert ezáltal megszabadulhatunk a „külső” kötelékektől, így az anyagi világ gyakorlatilag kizárásra kerül, és lehet 100%-ban befelé koncentrálni – valószínűleg ezért is járta ezt az utat a legtöbb felemelkedett mester. Ha nincsenek kötöttségeid, vagy azokról jó előre lemondasz, akkor csak és kizárólag a célra összpontosíthatsz, ami lehetővé teszi, hogy valóban végig is csináld. Jézusnak ugye nem volt családja, Buddháról pedig azt tartják, hogy elhagyta a családját, hogy a megvilágosodásra koncentrálhasson, de a többi mester közül is jó néhány hasonló utat járt be. Nem mondom, hogy ez a „könnyű út”, de azért valamivel könnyebb, mint két állásban dolgozva, három kisgyereket nevelve, egy beteg házastársat ápolva egy bérlakásban felemelkedni. Mindezt úgy, hogy közben mindenhonnan az okostelefon, a televízió, a fényreklámok és a fogyasztói társadalom folyik. Még leírni is kellemetlen.

 

Azért van ám remény!

Csakhogy ez még több munkát és önfegyelmet kíván! Mert nincs lehetetlen, csak tehetetlen. A felébredéshez alapvetően olyan tudati állapot szükséges, ami harmóniában áll az „egyetemes” tudattal, illetve kell még hozzá a világ összes akarata és küzdőszelleme. Az előbbit leírtam a könyvben, az utóbbit viszont az egyénnek kell hozzátennie. Akarni kell, de annyira, hogy minden egyes pofon erősítse az akarásod ahelyett, hogy feladnád. Ha a „csak azért sem adom fel” attitűd eluralkodik rajtad, akkor jó úton jársz, és akkor a legfontosabb lépést máris megtetted – mert onnantól fogva már „csak” idő kérdése, hogy valóban be is fog következzen. Gyorsíthatod a folyamatot bizonyos gyakorlati módszerek alkalmazásával, felkészülhetsz rá a belső „takarítással”, rendszeresítheted a jelenben („mostban”) tartózkodást, meditálhatsz, és ha sikerül kialakítanod ezekre egy megfelelő időbeosztást az életedben, ráadásul kellő elszántsággal is rendelkezel a betartásukhoz, akkor sikerülni fog. Ellenkező esetben azt gondolod, hogy már jó pár perce olvasol egy cikket, ami nem is segít, hiszen egy darab valódi gyakorlati tanács sincs benne, mikor neked arra lenne szükséged.

 

 

Gyakorlati tanácsot akarsz?

Adok én szívesen, még három (+1) egyszerű pontba is szedem a kedvedért:

  1. Rendezd a gondolati struktúrád (gondolatvilágod) „körtudatba”, magyarul egy önmagát leíró tudati szerkezetbe, aminek az origója te, a teremtő vagy, és építs fel mindent eköré. A valóság a véleményed, vagyis a teremtményed, és a valóság összes „külsőnek” érzékelt eleme valójában a te visszatükröződésed. Nincs más, csak te, vagyis minden te vagy – még én is csak te a gondolatod vagyok.
  2. Takarítsd ki az elmédből az ego „szemetét”, magyarul oldd fel az összes elfojtott gondolatod és érzésed, és ismerd meg az összes ösztönös és tanult elmeprogramod. Tudatosítsd őket, fogadd el a létezésüket. Ami nem megfelelő, azt írd felül vagy töröld ki. A cél, hogy semmi ne befolyásolhasson tudat alatt, vagyis ezzel felszámolod az egód nagy részét.
  3. Tartózkodj a lehető legtöbbet a belső teredben (a „mostban”) a valós éneddel azonosulva, és szemlélj – élj át – mindent onnan. Amikor emberként kell cselekedned, csak arra az időre lépj ki a „mostból”, ameddig végrehajtod a feladatot. Amikor egóként funkcionálsz, akkor vele végig legyél tisztában, hogy mit teszel, és semmi átlépés, elnyomás vagy elfojtás!
  4. (+1) Kitartóan küzdj a célodért, hogy eljuss a végső kapuig, és soha, de soha ne add fel! Minden pofon erősítsen, mindig magadban higgy mindenki mással szemben, és gyakorold a „nem akarni és nem akarni nem-akarni” elvet mindaddig, amíg végül feladja az egód, és megvilágosodsz.

 

 

Segítség! Ez túl sok!

Lehet, de megvalósítható. Ha a megértés hibádzik, olvasd el a könyvet. Ha az akaraterő, akkor még várj vele. Amúgy sem kell kapkodni, hiszen az életed végén úgyis kinyílik az ajtó, ami után egész életedben kutatsz. Nem egyszerűbb lustán végigmenni a rövidebb úton, ami úgyis ugyanoda vezet, mint a hosszú de göcsörtös út, amit ráadásul még pofonok is szegélyeznek?

 

Félre ne érts,

nem rajtad gúnyolódom, vagy ha igen, akkor magamon is. Ha arra számítottál, hogy ezzel a cikkel megerősítelek abban, hogy ez bizony tényleg nehéz, majd ezután együttérzőn felmentelek a feladat alól, lehetőséget adva az egódnak, hogy továbbra is a langyos sötétségben tartson, akkor tévedsz. Én nem az az ember vagyok. Én sokkal inkább vagyok az, aki addig mondja és mondja, amíg az ego bele nem hal. A sajátom legalábbis biztosan.

A tiédről viszont neked kell döntést hoznod.

 

A cikk folytatását itt éred el.

 

Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)