Miként lehetünk tudatos teremtők?
Mi biztosítja azt, hogy képesek legyünk a saját elképzeléseinknek megfelelően teremteni? Hogyan hajthatjuk végre azt úgy, ahogyan elképzeltük, és hogyan tud az tényleg működni?
Kering jó néhány módszer és leírás arról,
hogyan teremtsünk tudatosan, de a miértre a többségük nem igazán ad választ. Ettől függetlenül persze működhetnek, hiszen valóban teremtők vagyunk, és valóban „csak” a hit szükséges a teremtéshez, csakhogy attól még nem lesznek tudatosak ezek a technikák, hogy annak nevezzük őket. Ezen módszerek alkalmazása ugyanúgy tudattalan teremtés, mint egy átlagember életének bármelyik pillanata, ugyanis továbbra sem vagyunk tudatában annak, hogy hogyan és miért működik a teremtésünk. Csak végrehajtunk egy cselekvéssorozatot, ahol legalább már a teremtési szándék tudatos, illetve a végrehajtás módja is többé-kevésbé összhangban van a (valóban) tudatos teremtéssel, de ez akkor sem az.
Ahhoz, hogy valóban tudatosan teremtsünk,
egy mechanikusan végrehajtott cselekvéssorozatnál azért többre van szükség. Ha megértjük a teremtés mikéntjét, azzal egyúttal valóban teremtővé válunk, és ezután máris értelmét veszti a „hogyan”, hiszen onnantól fogva mér az is csak tőlünk függ. A kulcs tehát nem a műveletsorozat, hanem a teremtés alapjainak megértése, majd önmagunk tudatos teremtőként való felismerése – vagyis megteremtése. A gondolati struktúránk, az elménk „adatszerkezete” az, amit át kell alakítanunk ahhoz, hogy a korábban tudattalanul végrehajtott teremtéseinket tudatos szintre emeljük, és a belátásunk szerint alkalmazzuk őket – immáron tudatosan.
Az elme egy önleíró adatszerkezet.
Ez azt jelenti, hogy még önmagát, és az önmagáról alkotott fogalmait is önmagában értelmezi és írja le, éppúgy, ahogy a működését vagy funkciót. Ha egy példával akarnék élni, azt mondanám, hogy az elme kiindulási állapotában nem egy fogalom- és funkciólista, amik előre „beprogramozottan” máris rendelkezésre állnak, hanem egy teljesen üres „papír”, ahol még a papír, és az arra író ceruza fogalma is a „papíron” születik meg. Önmagából kel életre önmaga által – és emiatt természetesen csakis önmagában tud létezni. Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, hiszen a papír nem tud önmagára írni, főleg egy önmagában ábrázolt („virtuális”) ceruzával, ráadásul az írás fogalmát sem ismeri, de valamiért a kezdet kezdetén – a Teremtéskor – létrejött egy „együttállás”, amiben a semmiből (Őskáosz) egyszerre „keletkezett” egy önmagát papírként felismerő papír, egy önmagát ceruzaként felismerő ceruza, és egy önmagát a papírra ceruzával történő írásként felismerő művelet – majd ez a három leírásra került a ceruzával a papírra, amitől (egyszerre mindhárom) valósággá is vált. Ez esetben tehát a teleírt papír, mint teremtmény, a ceruza, mint teremtő, és az írás folyamata, mint a teremtés is ugyanazon forma három, egymástól el nem választható aspektusa. Ha az a kérdés, hogy miért alakult ez így a kezdet kezdetén, nem tudom. Az oka ismeretlen, nevezhetjük véletlen együttállásnak, szeretetnek, sorsnak, vagy akárminek. Így alakult, és ilyen az egész teremtés.
Rakjuk össze az építőkockákat!
- Kivétel nélkül minden tudatpont (elme) teremtő. Akár tudatosan teszi ezt, akár tudattalanul, nem tud más lenni, mert minden az Egyből származik, és ugyanazon elven alapul (Isten és a saját képmására teremtett ember). Minden tudatpont csak az eredeti tudatban létezik, hiszen az eredeti tudat is csak önmagában létezik. Az egész Univerzum Isten elméjében létezik. Egy zárt rendszer, melynek minden része ugyanúgy zárt rendszer alkot, és ugyanúgy „isten”.
- A teremtő, a teremtmény és a teremtés folyamata egymástól nem elválasztható. Ha akár csak az egyiket is kivesszük a képletből, máris értelmét veszti a másik kettő. Nincs teremtő teremtmény nélkül, nincs teremtmény teremtés nélkül, ahogy teremtő sincs teremtés nélkül.
- A teremtés tudattalanul is teremtés. Mivel a valóság az, amit annak hiszünk, így minden pillanatban teremtünk – vagy átélünk. Úgy kell tekintenünk a világra, hogy az valójában a tükörképünk, vagyis önmagunkat látjuk benne, hiszen mi magunk teremtjük meg azt, méghozzá annak felfogásával. Egy rózsáról más a véleményed neked, és más annak, aki szerelmes, vagy aki gyerekkorában egy rózsabokorba esett. Sőt, más a véleményed, amikor szomorú vagy, és más, amikor vidám – miközben teljesen ugyanarról a rózsáról beszélünk. Az benned kel életre, és benned fejeződik ki, ahogy az egész valóságod. Akár tudatosan érted és érzékeled, akár tudattalanul „csak” átéled.
- A tudatos teremtés alapja önmagunk teremtőként való felismerése – vagyis megteremtése. A saját gondolati struktúránkat, gondolatvilágunkat kell „újrahuzalozni” úgy, hogy azon alapuljon, hogy teremtők vagyunk. Ehhez meg kell érteni a fenti pontokat, és azonosulnunk kell velük. Abban a pillanatban, amint „bekattan” ez, máris érthetővé válik, hogy mitől is lesz tudatos a teremtés.
A tudatos teremtés tehát nem arról szól,
hogy végrehajtunk egy műveletsorozatot, hanem leginkább arról, hogy ráébredünk a saját teremtő mivoltunkra. Amint ez megtörténik, a műveletsorozat máris „csak” egy eszközzé válik, noha persze annak is van jelentősége. Ezen a ponton megjegyezném, hogy ha téged tényleg ebben a mélységében érdekel a tudatos teremtés folyamata, akkor olvasd el a könyvem. Rengeteget dolgoztam rajta, és ennél sokkal részletesebben magyarázom el benne az egész működését, hogy valóban teljes képet kaphass.
Miután felismertük magunkat tudatos teremtőként,
(tudatosan) máris jogot formálhatunk a „közös” valóságban való teremtésre. Igen, tudom, hogy a valóságunk szubjektív, de ha a „közös” valóságra az azt megélők szubjektív valóságának összességeként tekintünk, és azok „metszetét” nevezzük objektív (közmegállapodáson alapuló) valóságnak, akkor máris elkülöníthetjük a belső valóságunkat ettől, éppúgy, ahogy az egónk is teszi azt, amikor attól különbözőnek érzékeli saját magát – vagyis minket.
Egyenrangú teremtők vagyunk.
Mindenki egyenrangú teremtő. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenkinek „joga” van a közös valóságban való teremtésre, ahogy egyébként mindenki teszi is. Az más kérdés, hogy a többség „igazodik” mások elvárásaihoz, vagyis mások „teremtéseit” erősíti, azaz nem igazán hagy „nyomot” a valóságban. Mások pedig – többnyire tudattalanul, de kellő hittel – jó vastag ceruzával rajzolják bele magukat a közös valóság történetébe, pusztán azért, mert ugyanúgy teljes jogú teremtők. Ez a „mindenki hozzátesz” működés okozza aztán azt a szép káoszt, amit közös valóságnak nevezünk, miközben lehetne mindezt tudatosan, egymással és a természettel összhangban is művelni, mindenki előnyére, és nem pedig kevesek még nagyobb előnyére – a többség rovására.
Ha ezek a fentiek mind „átmentek”,
akkor most már értened kell, hogy miért áll mindössze annyiból a teremtés, hogy jelen időben elképzeled a „jövőd” valóságát, majd egyenrangú teremtőként jogot formálsz arra, hogy a te teremtésed valósuljon meg a „közös” valóságban. Ilyenkor ugyanis nem történik más, mint hogy „feltöltöd” oda azt, ahelyett, hogy másokét „letöltenéd” magadnak. Vagy te „hajlasz” a többség valósága felé, vagy a többség valósága fog feléd hajlani.
A döntés csakis a tiéd, mert egyenrangú teremtő vagy!
Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)