Nekem van.

Méghozzá szép nagy. Na persze nem akkora, mint többeknek, de azt hiszem, a személyiségemből fakadóan én jobban el tudom rejteni, mint egyesek – belül persze ettől még ugyanúgy szenvedek vele. Csúnyán vissza lehet élni ezzel a viselkedésmintával, és bizony sokakat az orruknál fogva lehet rángatni a segítségével – már ha valaki van olyan gonosz, hogy ezt tudatosan tegye. Mint a reklámok, a piac, a hatalom – és persze az egónk.

Neked is van?

Azért kérdezem csak, mert az első és legfontosabb lépés, hogy tisztában legyünk vele. Amint ez megtörténik, máris felismerjük a benne rejlő „drámát”, és sokkal könnyebben kezelhetővé válik ez a kényszer. Na persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy képesek leszünk megbirkózni vele, de már a felismerés irányába tett lépés is jelentősen meg fogja könnyíteni az életünket.

A megfelelési kényszer,

vagyis az ego egyik legaljasabb viselkedésmintájának alapja a félelem. A félelem attól, hogy mit gondolnak rólunk mások – legalábbis a felszínen. Valójában persze nem ettől félünk, mert ez a félelem sokkal mélyebben, az ego létrejöttében gyökerezik, és egyszerűen attól félünk, hogy nem vagyunk elég jók. Hogy elbukunk, ahogy az ego elbukott, amikor a paradicsomi állapotból a földi valóságba született. Ez az ego legmélyebb csírafélelme, aminek feloldása talán a legnehezebb feladat az életünkben. Ha részleteiben is meg szeretnéd érteni ezt az egót tápláló és életben tartó folyamatokat, illetve a többi tipikus egós viselkedésmintát, akkor a könyvemben részletes információkat találsz erről.

Na de térjünk vissza a megfelelési kényszerhez.

Mert ez adott, és még ha meg is feszülünk, akkor sem tudunk „csak úgy” átugrani rajta. Ez nem valami olyasmi, amit le lehet vetkőzni, és felesleges magyarázatot keresni abban, hogy a szüleink vagy a tanáraink hogyan bántak velünk. Igen, akivel szigorúak voltak, esetleg többször „sarokba szorították” gyerekkorában, abban erősebb a megfelelési kényszer, de valójában az életünk korai szakaszában minket érő ingerek egy meglévő viselkedésmintát kondicionáltak, vagyis erősítettek fel, és nem pedig neveltek ki bennünk. A megfelelési kényszer ott van mindenkiben, a nevelés és a minket érő hatások mindössze a milyenségén és az erősségén változtathattak.

Hogyan vetkőzzük le?

Röviden: önmagunk elfogadásával. Bár nincs pontos forgatókönyv hozzá, ami mindenkinél működni fog, de sokat segít, ha néha elgondolkozunk a miérteken, és esetleg nem ragaszkodunk annyira a sérelmeinkhez. Ha túl tudunk lépni a „de ő kezdte” és a „nekem fáj” érzéseken, és őszintén, tiszta szívvel képesek vagyunk megbocsátani múltbéli sérelmeinkért, az egy jó kezdet ahhoz, hogy a mögöttes energiát oldani kezdjük. Ettől az ugyan még nem fog elmúlni, de minél könnyebb a teher, annál egyszerűbb a haladás is, tehát ez egy öngerjesztő folyamat.

A másik hatékony módszer,

ha az egyes helyzetekben kívülről vizsgáljuk magunkat. Ha képesek vagyunk „kihelyezkedni” önmagunkból, és egy adott „drámában” nem csak résztvevő, de egyben megfigyelő félként is részt venni, akkor sokkal egyszerűbbé és könnyebbé válik az átélve egyébként nehéz teher. Ha nem azonosulunk az adott drámával, vagyis nem kizárólag mi magunk vagyunk a dráma, akkor a külső szemszögből könnyen átláthatjuk, mennyire felesleges, sőt néha mulatságos az adott helyzet, ami belülről megélve a pokol tüzében edződött világfájdalomnak tűnik. Ha tudatosan éljük meg az érzést, vagyis megértjük, és nem nyomjuk el azt, akkor máris csökkenthetjük annak nyomását. Az érzéseket sokkal könnyebb kívülről – „tárgyilagosan” –, nem pedig beléjük vonódva megérteni.

Ha viszont teljesen meg szeretnénk szabadulni

a megfelelési kényszerünktől, ahhoz komoly kitartás szükséges. Segít az önmagunkban kutatás és az elfojtott érzéseink feldolgozása, és segít az adott helyzetben a külső szemszög alkalmazása is, de mindez nem sokat ér valódi kitartás nélkül. Mélyen bennünk, a lomtárunk mélyén annyi és olyan sűrű „szeméthegy” van, hogy sokszor előbb fogy el a türelmünk, mint a kitartásunk, és amint visszakerül az irányítás az „élet mesteréhez”, vagyis az egónkhoz, a törekvéseinknek máris annyi. Jöhet a minden pillanatot uraló morzsavalóság, és a totális kontroll.

Nem riogatni akarok ezzel,

de ez valóban egy ördögi kör, és igazán nehéz megszabadulni tőle. Bennem is van, évtizedek után is, és hiába próbálok tudatos lenni, illetve hiába tudom, hogy mit csinál, mégis bedőlök néha a „káprázatnak”, és elveszítem a fonalat. Ilyenkor azt gondolom, hogy tényleg fontos, amit az életemben csinálok, és igenis vágyom az elismerésre, miközben az agyam pontosan tudja, hogy a tudatos teremtéshez érdeklődő, nyitott figyelem szükséges, nem pedig a görcsös, folyamatos kontroll alatt tartás. Hiába tudom ezt, de mégiscsak emberek vagyunk, minden gyengeségünkkel – ezért borzasztó önfegyelem szükséges az igazi győzelemhez.

De leginkább csak ez: kitartás. Ha ez megvan, a többi már csak idő kérdése.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)