Folyam


Csendet szeretnél, de a hangok ott zakatolnak a fejedben.

Mindegy, hogy hangoknak vagy gondolatoknak nevezed őket, nem múlnak el, csak újra és újra felbukkannak, és neked fogalmad sincs, honnan jönnek. Azt hiszed, ez vagy te, de a gondolatok egyszerűen csak rólad szólnak – mégsem azonosak veled.

 

Te az vagy, aki a gondolatokat hallja.

Nem a félelem vagy, az csak egy gondolat által kiváltott reakció a testedben. A gondolatok a múltadon és a jövődön töprengenek, miközben te a jelenben érsz. A jelen a valóság, a múlt csak emlékezet. A jövő pedig csak képzelet. Te mégis a magad részének tekinted őket.

 

Pedig csak egy folyó, aminek a közepén állsz.

A múlt, ami már átfolyt rajtad, a jövő pedig majd valamikor elérkezik hozzád. Nincs ráhatásod a folyóra, az csak folyik, te mégis meg akarod változtatni a fejedben azt. Talán tettekkel is. Talán gátakat tervezel, hogy a jövő vize majd másfelé folyjon, kevésbé lehessen erős sodrású, és csak kisebb hatást gyakoroljon rád. Körbebástyázod magad a folyamból kivett és felnagyított gondolatcseppekkel, és felkészülsz valamire, ami nem te vagy. Az csak a folyó vize.

 

Miért működünk így?

Ez az örök kérdés, és az örök választ is megadom rá: mert ilyen a természetünk. Ez a történet itt, ezen a Földön, ebben az időben erről szól. Így neveltek minket, így kondicionál a társadalom is. Együtt tettük ilyenné. Mondhatnám, hogy együtt rontottuk el, de nehéz egy kisgyermeket felelősségre vonni azért, ahogy és amit a szülei mondanak és tesznek. A szülőket is nehéz felelősségre vonni azért, amit velük tettek gyerekkorukban. Elmehetünk ennek a végtelen láncnak az eredetéig, és okolhatjuk Ádámot és Évát, vagy éppenséggel Istent is, de az már megtörtént. Az a folyó már elfolyt.

 

Ha abban reménykedünk, hogy a jövőt majd rendbe hozhatjuk,

az is csak egy illúzió. A jövőt nem lehet megváltoztatni, mert az egyetlen valóság a jelen. A jövő egyetlen megváltoztatási lehetősége éppen a jelenben van. Itt és most. Amikor a víz a lábunkhoz ér, és ez érzetet kelt bennünk. Azok a gondolatok, amik a jelenről szólnak, azok jönnek belőlünk. De azok nem is igazi gondolatok, hanem a jelen megtapasztalása. Ugyanolyan gondolatok, mint az örökké zakatoló, múltról és jelenről szólóak, de csak addig, amíg fel nem ismerünk valami nagyon fontosat.

 

A megtapasztalás fontosságát.

A tudatos tapasztalás egyúttal annak felismerése is, hogy mi a megtapasztalók vagyunk, a folyó vize pedig csak megtörténik velünk. Ha felismerjük a felismerés fontosságát és a jelen egyedüli valóságát, akkor a megtapasztalásunk alanya mi magunk leszünk, a tárgya pedig az, ami velünk történik. A történet történik, a megtapasztaló tapasztal.

 

A kör közepén állunk, és minden gondolatunk minket tükröz vissza.

Minden történés bennünk kel életre, és senki sem okolható érte – csakis a teljes Egész. Minden oka és minden okozata az Egész, és mi résztvevői vagyunk a játéknak, nem pedig az elszenvedői. Csakis tőlünk függ az, hogyan éljük meg az életünket, és hogy mit hozunk ki belőle. Akármi is az. De csakis akkor válik tudatossá a megtapasztalás, ha megismerjük a működését. A jelen valóságát. A múlt és a jövő káprázatát.

 

Én most itt vagyok a jelenben,

és nem gondolkozom a következő mondaton. Csak hagyom, hogy megtörténjen. Amikor a víz a lábamhoz ér, akkor megtapasztalom, és a saját szavaimmal leírom, hogy milyen érzetet kelt bennem. Ezt olvasod most.

A boldogság elfogadás. Kipróbálhatod.

 

Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)