Olyanokra gondolok, amik meghatározzák az életedet.

Például, hogy félsz a pókoktól, mint én. Vagy az elutasítástól, mint az emberek egy jó része. Vagy a péntek 13-ától. Esetleg az egyedül maradástól. Vagy a legnagyobb klasszikustól: a haláltól.

Na de mi is a félelmeink alapja?

Vegyük például a pókokat, ha már én azoktól félek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, mert nincsenek olyan emlékeim, ami ezt a félelmet megalapozná. Amikor tinédzserként láttam a Pókiszony című horrorfilmet, már akkor is féltem a pókoktól, szóval ez biztosan valami korábbi félelem. Vagy „örököltem”, vagy mondjuk kisbabaként rám mászott a kiságyban egy jó nagy pók, és én annyira féltem, hogy ledermedtem, ez az emlék pedig mélyen belém égett. Fogalmam sincs, de szinte pontosan ugyanígy ledermedek, amikor egy nagyobbacska pókot látok. Az apróbbakkal vagy a kaszáspókokkal nincs bajom, de a nagyok… az a halálom.

Neked is van ilyen?

Amikor leblokkolsz. Biztos, hogy gondolkoztál már rajta, hogy mitől van ez, és ha mondjuk nem vagy olyan szerencsés, mint én, hogy ilyen könnyen elkerülhető félelmeid vannak, akkor elég rendesen meg is határozhatja az életedet egy-egy ilyen zsigeri félelem. Gondolj csak bele, milyen lehet például a klausztrofóbiásoknak. Bármit csinálnak vagy terveznek, konkrétan minden egyes alkalommal bele kell tervezniük az életükbe azt is, hogy elkerüljék a zárt helyeket. Vagy aki fél a repüléstől, az nagyjából soha nem fog néhány ezer kilométer távolságnál messzebbre menni az otthonától (autóval). Egész életében.

Mindezt miért?

Ki tudja. Csak van. Van az a félelem, ami szó szerint meghatároz, mert olyan szinten beépül az életedbe, hogy már észre sem veszed. Természetes, hogy a részeddé vált, és természetes, hogy bármit is teszel, öntudatlanul belekalkulálod abba a félelmed elkerülését is. Na persze ez a „könnyebb” félelmeknél nem túl megerőltető, és nem is igazán határozza meg az adott ember életét, de vannak olyanok, akiknek a félelme konkrétan megakadályozza őket abban, hogy teljes életet éljenek. Például a klausztrofóbiások, vagy az elutasítástól félők. Nekik konkrét dolgokról kell lemondaniuk, méghozzá olyanokról, amik másoknak teljesen természetesek. Milyen az már, hogy egyesek még a tizedik emeletre is lépcsőn mennek, mások pedig nem ismerkednek a félelmeik miatt? Ez igazságtalan!

És ha még csak az lenne,

de az egész ráadásul „értelmetlen” is. Mindegyik félelem mögött valami hülye elmeminta áll, mi meg, gyakorlott „félőként” mit csinálunk? Jóváhagyjuk. Helló félelem, gyere, elfogadlak, és felépítem az életem köréd! Már abba is belepirulok, hogy mennyire szánalmas ez a működésmód – pedig hívhatnánk egyszerűen emberinek is. Normálisnak.

És hát az egész csúcsán

– vagy legalján – ott trónol a „király”, a halálfélelem. A rettegés, ami meghatározza az egész életünket, és vele együtt minden cselekedetünket. Vannak „szerencsések”, akik dacolnak ezzel, a legelképesztőbb kockázatokat is bevállalva, de ők is félnek ám, csak éppen ezzel leplezik azt. A többiek meg csak tudattalanul félnek az elmúlástól, és egész életükben kaparnak kifelé egy gödörből, amibe saját maguk helyezték saját magukat. Hogy aztán a végén megérkezzenek a tetejére, és elégedetten vegyék tudomásul, hogy elérték azt a pontot, ahonnan indultak: az életen kívüli állapotot.

Ne haragudj rám,

ha a félelmed alapja valódi, és nem tehetsz róla – én sem tehetek a pókiszonyról. Lehet, hogy „genetikai”, vagy egy rossz beidegződés, ami annyira mélyen van, hogy lényegileg határoz meg minket, de akár ez, akár a halálfélelem, ez akkor is „csak” egy elmeminta, vagyis egy beidegződés. Akármennyire is komolyan veszed, és akármennyire is ragaszkodsz hozzá. Tényleg csak az: egy gondolat, egy döntés, egy kötődés, egy elfogadás, ami minden egyes jóváhagyással egyre jobban beépül az életünkbe. Bármikor mondhatnék nemet a pókok elleni félelmemre, és ha szembemennék vele, legközelebb már egy kicsivel kevésbé félnék – csakhogy milliónyi korábbi megerősítést nem igazán lehet egyetlen elutasítással feloldani.

Viszont valamit lehet:

elkezdeni a folyamatot. És aztán felelősséget vállalni a valóságunkért azzal, hogy végig is csináljuk.

Vagy pedig félünk a halálig.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)