Sóhaj


A világnak hamarosan vége.

Figyelemfelkeltő módon akartam kezdeni, és nem hazudtam, csak épp nem az egész világunk, hanem az általunk ismert valóság fog véget érni. Ez sem teljesen helyes így, mert nem véget ér, csak lassan átcsúszik valami másba.

 

Volt valaha olyan érzésed, hogy nem vagy a helyeden?

Hogy kilógsz a sorból? Hogy céllal érkeztél ide, ebbe az életbe, és nem egészen, vagy talán egyáltalán nem azt csinálod, amit a belső „hivatásod” diktál? Ha igen, milyen régóta érzed ezt? Netán mindig is ezt érezted?

 

Lassan lehull a lepel, és megláthatod önmagad.

Amint feltárul a fény, először talán elvakít, de aztán idővel kimerészkedsz a biztonságos, sötét zugodból, amit az évek alatt felépítettél magadnak. Amikor megérintenek ennek a különleges fénynek a sugarai, kezdetben talán kellemetlenül erősnek vagy melegnek érzed, de már az első pillanattól tudnod kell, hogy ez egy különleges fény, és csak rád ragyog – így. Mintha ismerne, mintha körülölelne, és mintha azért fénylene így, mert neked éppen erre van szükséged.

 

Érzed már?

Érzed, ahogy a görcsbe feszült izmaid lassan kiengednek, a gyomortáji ideg kezd oldódni, és egyre könnyebbnek, bátrabbnak érzed magad? Oldódik már a félelem? Távozik lassan a feszültség? Nő a magabiztosság? Érzed a szeretetet magad körül?

 

Ez még csak a bevezető volt!

A következő lépésben megerősödsz, és lassan kitágul az észlelésed. Felbukkannak emlékfoszlányok, és visszatérnek képességtöredékek. Lassan, de biztosan épül vissza a mélyen eltemetett lényed, ami évtizedekig szunnyadt benned a mélyben, arra várva, hogy végre elérkezzen a megfelelő pillanat. Ez a pillanat.

 

Harsány harangszó vágtat végig a téren.

A hangja ismerős, de nem tudod, honnan, az viszont ismer téged, és pontosan neked szól. A szívedig hatol, és elektrosokként felrázza a tested. Az elméd reagál legutoljára, lemaradva, de aztán feltörnek benned az emlékképek az elfeledett tervekről, és az ismerősnek tűnő feladatról. A valódi életedről.

 

Lehull az álarc.

Te állsz mögötte, de most már nem a menedéked félhomályában, hanem a fényben. Nem esetlenül, nem szürkén, és nem gyengén. Büszkén és erősen. Mindenre emlékezve. Elmosolyodsz, majd megrázod magad, és előre lépsz. Ki a fénybe.

 

Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)