Kaptam egy szép nagy pofont.

Vagyis nem én, hanem a büszkeségem. Vigyorogva gondolok bele, miként reagáltam volna erre egy évtizeddel korábban, és hogy most hogyan reagálok. Bár akkoriban és most is lenyeltem, de most először nem építek tervet a visszavágásra, hanem csak felsóhajtok.

Ugyanis én akartam így.

Pár héttel ezelőtt, amikor az egész elkezdődött, előre informáltak róla, hogy mi vár rám. A döntést pedig már akkor meghoztam. Én választottam a két lehetőség közül, és a pofon az akkori döntésem következménye. Most ezt értettem meg, és éppen ezért nem vagyok feszült. Nem fojtottam el semmit, nem is nyomtam el, hanem megértettem. Nem keletkezett szemét a lomtáramban, a büszkeségem csorbulásán kívül pedig nem történt semmi. Az meg úgyis csak egy szerep – azokból pedig már elegem van.

Tudom, hogy érzed, amiket írok.

Tudom, hogy már nem kell megjátszanom magam, mert aki akarja, az úgyis megérti, aki meg csak fanyalogni akar, az meg nem érdekel. Én én vagyok, és időről időre egyre kevesebb sminket kell felkennem magamra ahhoz, hogy létezni tudjak. Felismertem, hogy lehetek önmagam is, és ez se nem jobb, se nem rosszabb, mint bármelyik szerepem. Egyszerűen csak más. Neked pedig az ad erőt, hogy ezt látod. Példát mutatni sokkal egyszerűbb, mint okoskodni.

Most pontosan olyan érzésem van,

mint az utóbbi időben már többször. Hogy a történések szinkronban állnak velem. Hogy az jön, aminek jönnie „kell”, és pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Határozottan érzem, hogy a mostani „vereségem” egy későbbi, nagyobb „győzelem” lehetőségét tárja elém. Nem ma, nem holnap, de a közeljövőben. A mai „győzelem” viszont hosszú távon ugyanazt a „vereséget” hozta volna el, ami eddig is volt. A megalkuvást, a lemondást és a szerepeket.

Unom a sminket.

Fogalmam sincs, mikorra tudom letörölni végleg, és hogy mikor lehetek teljesen szinkronban a belső énemmel, de majd eljön ennek is az ideje. Lassan átalakul minden, és felesleges görcsölnöm a kimenetelen. Hiszen ismerem a titkot: akarni, elhinni, majd elengedni, végül pedig felismerni a tükörben.

Onnan tudom, hogy gyógyulok, hogy egyre kevésbé akarlak téged – magamat – megváltoztatni.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)