Az elmúlt hetekben megkerestek páran, hogy miért nem írok.

Azt válaszoltam nekik, hogy kicsit elment tőle a kedvem, és amúgy is sok a munkám. Napi 12 órányi figyelem-koncentráció mellett valóban nem túl kreatív az ember, de nem ez a fő oka, hanem a közöny. Az vitte el a kedvem.

Az elmúlt napokban viszont lehetőségem volt egy kicsit kiszakadni a mókuskerékből,

és ilyenkor mindig tisztábban látom a dolgokat. Sokkal inkább fentről, madártávlatból. Szeretem ezt a nézőpontot, és bárcsak a felhőkön ülésből és a szikrázó napsütésből is meg lehetne élni, de az ételt pénzért adják, azért meg húzni kell az igát.

Egyrészt, a Facebook rohadtul lehúz.

Olyan, mintha az emberek legjobb pillanatainak 300%-al túlszaturált és felturbózott hazugságfelhője lenne. Aki pedig aznap éppen nem tud valami szépet hazudni, vagy azon már a filter sem segít, az inkább belerúg a másikba. Nem beszélve arról a szekérderéknyi ostobaságról, ami csak úgy árad mindenhonnan. De min lepődök meg, ha a józan paraszti ész manapság már nehezebben megszerezhető, mint egy szelfi a kedvenc influenszerrel. A lustaság így válik erénnyé, az élet pedig közönnyé.

A másik az eredménytelenségem.

Nehéz ezt leírnom öklendezés nélkül, mert már én is unom magamat, amikor erről beszélek, de szembe kell néznem vele. Mert nem akar sikerülni, hiába akarom igazán. Az első regényemet is csak azután kezdték olvasni, miután feltöltöttem a Play-re, és nem foglalkoztam vele többet, pedig előtte nem keveset próbálkoztam mindenhol. De csak falak jöttek. Aztán újabb írás, és újabb falak. A mostani könyv is egy újabb fal, pedig több, mint egy évet dolgoztam rajta, és beleadtam mindent. Tudom én, hogy jó, hisz elolvastam már sok más könyvet a témában, ráadásul eszem is van hozzá, csak hát igény nincs rá. Túl szűk a célközönség.

Egyedül vagyok.

Látok néha egy-egy embert, akiben megcsillan a fény, és jobban világít, mint a környezete, de aztán a lelkesedésemet sokszor kijózanodás követi, mert az illető vagy beleveszett valami hiperhitbe, vagy igazából minden másodperce ki van számolva. Nekem meg semmi kedvem ráakaszkodni másra. Írhatok fricskákat a Földet leigázó kitalált szuperteremtményekről is, ami nyilván sikeres lesz, mert erre valóban van igény, de ilyet meg nem akarok, mert semmi kedvem másokat bántani azért, mert abban hisznek, amiben. Így inkább csak elkeserít a közöny és a lelki sötétség.

Tudom, hogy a csövön belülről úgy tűnik, hogy már csak két lépés van hátra,

mert rengeteg időt töltöttem el odabent. De amíg az idő foglya vagyok, és az esemény a jövőből tekint vissza rám, addig nem a valóságban élek, hanem a gondolataimban és a vágyaimban. Leírtam már magamnak számtalanszor, hogy nem jön el a sült galamb, és nem is ment meg Jézus, mégis sokszor érzem úgy, hogy most aztán tényleg változik valami. Pedig az csak álom. A valóság most van, és nem kell várni rá.

Ja és nem, nem őrültem meg, csak néha örömet okoz így írni. Ha ezért 10 helyett 5 lájkot kapok, majd csak kibírom valahogy. Feladni úgyse fogom, és egyszer eljön az én mostom.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)