A ciklikus valóság mélypontjából nehéz kijönni.

Egy valódi, mindent alapjaiban megrengető esemény szükséges hozzá. Egy ébresztő. A mélypont a „kincs” meglelésének igazi helye, de ott annyira sötétben tapogatózik az ember, hogy leginkább csak a túlélésre tud fókuszálni, nem hogy még arra, hogy kincset keressen.

A fent és a lent csak viszonyítási pontok, a spirális sors azonban valóságos.

Életünk egy-egy aspektusa lehet, hogy éppen a csúcson van, miközben másban a mélypont közelében vergődünk. Sikeres magánélethez sikertelen munka párosul, vagy éppen fordítva. Egészségileg a veszélyzónába sodródunk, miközben a hivatásunkban a fellegekben járunk. Ekkora kontraszt ritkább, az események sokkal inkább együtt mozognak, hiszen hatást fejtenek ki egymásra, de a ciklikusság megkérdőjelezhetetlen, mert az a változás velejárója. A változás pedig maga a valóság. Az egyedüli állandóság a létezés – a színpad, a szerepek, a történet mind-mind egyfolytában változnak. Egyszer fent, másszor lent.

Ez persze nem feltétlenül rossz.

Egyszerűen csak így van. Az Univerzum, a gondolatok, az érzések, a formák mind-mind alakulnak és változnak, az építő és romboló erők pedig kiegyensúlyozzák egymást. Néha elbillen a mérleg nyelve egyik vagy másik irányba, de ezek hosszú távon mindig kiegyenlítődnek. Érezheti úgy az ember, hogy az élete egy kalap szar, vagy éppen ő a szerencse legkedvencebb fia, de ezt egy másik élet „majd” kompenzálja. A felemelkedés sosem egyenes irányú felívelés, hanem legjobb esetben is csak egy felfelé tartó spirál a maga mély- illetve csúcspontjaival.

Bla bla bla. Semmit sem mondtam.

Megint csak egy felesleges okoskodás volt olyanról, amit mindenki tud, hiszen mindenki megtapasztalja napi szinten. Most jönne az, hogy csak ennek a fent leírt elvnek az elfogadása hozhatja el a valódi a lelki békét, és aztán még pár további bölcsesség arról, hogyan tudunk teljes életet élni, és persze alakítani a saját valóságunkat. Ha ideveszem még az akarni, elhinni, elengedni és felismerni elvet, akkor a munka el is van végezve, és hátradőlhetek, hogy ma is mondtam valamit okosat.

De igazából csak csalódást okoztam.

Ebben a sok bölcs baromságban ugyanis nehéz békére lelni akkor, ha az ember lelke háborog, a hétköznapok kihívásai pedig összenyomják a spirituális énjét. Papolhatok a szegénynek arról, hogy miért nem dolgozik többet, ahogy a betegnek is arról, hogy csak hinnie kell ahhoz, hogy meggyógyuljon. De honnan merítsen erőt hozzá? Hogyan tudná megérteni a fentieket az, aki csak az alvásából tud időt lecsípni ahhoz, hogy egyáltalán a felszínen – életben – maradjon? Hogy lehetne spirituális fejlődésről beszélni olyanoknak, akik egyszerűen csak túlélni képesek a saját életüket?

A legtöbb ember pedig ilyen.

Te is, én is. Egy elveszettnél ez látványosabb, de a jómódú is szenved a teljesítmény nyomása alatt. Nagyon kevés olyan ember van, aki valóban képes felülemelkedni a hétköznapok mókuskerekén, és ez még azokra sem igaz, akikről úgy gondoljuk. A földi valóság sűrűsége bármely spirituális entitás finomságát kikezdi, és keményen magába ragasztja. Nincs menekvés, csak keveseknek.

Én közülük való vagyok.

Tudom, hogy így van, de azt nem tudom, hogy miért. Racionálisan semmi sem mutat erre, és végiggondolva is csak a szenvedés spirálját járom spirituális útként. Mégis: képtelen vagyok feladni. Egyszerűen nem bírok más lenni, mint az, aki vagyok.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)